Egy idősotthonban a nővérek éppen vért vettek egy hatvanas férfitól. Kicserélték az ágytálját és a vizeletes zacskóját. A férfi látszólag szörnyen kellemetlenül érezte magát. 
- Az isten szerelmére! Én is el tudnám végezni a dolgomat! – csattant fel. A kiabálásra a doktor is bejött a szobába.
- Évike írja fel: hirtelen rohamok, indulatait nem képes fékezni. Negyed milligramm nyugtatót adjon be kérem. Ezt már ne írja Évikém!
- Bocsánat doktorúr – hajtotta le a fejét.
- Mellesleg látogatói vannak – biccentett a beteg felé, majd kiviharzott a szobából.
És tényleg. A férfi nem hitt a szemének. Mind a négy gyermeke ott volt és őt várták. Nem örült nekik. Felesége halála után tették be az otthonba. Azóta meg sem látogatták. Mosolyogva biccentett feléjük. A mosoly alatt viszont sok év sérelme volt eltemetve. Évike, a nővér segített neki sétálni. A műtét utáni seb még nem gyógyult be.
A Dunapartra vitték. Régen láttunk, mondták. Jót fog neked tenni egy kis levegő.
A gyerekek hoztak neki egy széket.
- Tegyétek a vízbe. Segítsetek –leültették apjukat a székbe. Ők a földre ültek. Mindenki próbált természetesen viselkedni, hétköznapi történéseket meséltek, néha felnevettek. Egyszer csak megszólalt az Apa is.
- Miért nem jöttetek? – kérdezte a gyermekeitől. Azok összenéztek. Sok a munka, tudod a gyerekek, nagyon elfoglalt vagyok, nem kaptam szabadságot, nem volt időm és így tovább. Az Apa szomorúan nézett a gyerekeire.
- Így neveltünk titeket? – savanyú íz kavargott a szájában. - Mit szólna Anyátok…
A gyerekek lehajtották a fejüket. A hangulat megváltozott.
Fél óra múlva visszavitték az otthonba. Majd jövünk, ígérgették.
Évike visszakísérte az öreget a szobájába. Kilépve sóhajtott. Nem mondta a látogatóknak, hogy az öregnek már csak napjai vannak hátra.