Mi dolgom még itt, hiszen e világ már nem az én óhajom nézi. Lékkel testemen ülök és várom, mit még nem tudnak a várók. Szobám a folyó ma, küszöbén ülök érintve megújuló testét, folyton a régi dolgokon tűnődöm. A fejszén jár az eszem, mit apámtól kaptam hét évesen, miáltal egy ujjal kevesebb lettem. Vajon hol lehet most! Megvan-e az első bringám, mi az elemibe kísért hat éven át? És Gizi az utolsó házból, hol lehet? Lajos már nincs, a bátyja. Talán tizenöt éve átköltözött. Hirtelen. És az öreg Jehoda, a kocsma mellett! Mindig a kis padján várta az ingyen kosztot. Eltengődött jó sokáig. S a Farkas, az első kutyám! Jó kutya volt. Imádott itt úszkálni, míg én a horgot lógattam és néztem a vizet, ahogy távolodik tőlem és mégis itt van. Úgy, mint az idő, ami folyton fogy. Kifolyik a lábam alól, az ujjaim közül, a könnycseppjeimen keresztül, na meg a hasfalam résén át egyre csak folyik, kifelé, lefelé, el a vízzel, a lélegzettel, koptatva az útjába álló kavicsokat, sziklákat, fákat, erdőket, embereket, a szavakat is, melyek fogynak, fogynak. S egyszer csak elapadnak, ahogy a folyót éltető patak is szárazzá lesz, úgy tűnik el az eddig örökké volt folyó, a szem kiszárad, a kéz lelankad, a lüktetés abbamarad. A várók megkapják a vártat és újra kezdődhet minden előröl. A fa gyökérről kihajt, ágából fejszenyél lesz, amit valaki hétévesen a kezébe vesz…