A műtét jól sikerült.
Az orvos elmondta mit kell majd szednie, aztán haza is mehet.
A hangja csendes volt és szokatlanul szomorú, nem olyan unott, ahogy megszokta.
"-Apa!
-Nem akarlak látni többet! Menj el és ne gyere vissza!
-Apa!
-Takarodj!"
Ahogy lehunyja most a szemét eszébe jut, mit érzett akkor, hogy milyen erélyes volt a hangja pedig most az egyszer nem ordított vele.
A műtét jól sikerült.
Az egyik.
Csak akkor tudta meg, mikor már elindult a zárójelentéssel a kezében.
A nővér súgta oda neki- az a mogorva, kemény arcú, magas, aki rá emlékeztette-, félig oldalra vonva őt.
Elment, ahogy akarta.
El is hamvasztották, ahogy kérte és szétszórták valahol abban a vízben, amit úgy szeretett. (Ki se lehetett belőle szedni mikor kicsi volt, csak úszottt benne végtelenül.)
Levélben hagyta meg, nem akart bonyodalmat.
Azt sem akarta, hogy megmondják neki, hogy tőle volt a...
A nővér ott volt vele, onnan tudta. Már nem érintette ilyesmi, de szeretett pletykázni -oldotta az unalmat- beleolvasott a nem neki hagyott üzenetbe. Szorította utána valami. Műszakot is cserélt, hogy néznie se kelljen az embert, aki végül életet nyert azzal, hogy egyszer életet adott.
De mikor már tudta, hogy többet nem látja soha...gyorsan a fülébe súgta, majd szinte kitessékelte az osztályról a férfit, akit épp csak a kórház romos fala tartott egyenesben.
A rattan szék, amiből figyelte, mikor pici volt most abban a vízben áll.
Ő benne ül, a távolba néz és nem a vízre.
Nincs könny, se megbánás, csak vér van és víz.
