Néha csak át kell adni magunkat egy hatalmasabb erőnek. Érezni, ahogy összeroppantja félelmünket. Csak hagyni kell, hogy tegye a dolgát és elvigye magával, amit neki adtunk. 

Apám bölcs és vidám ember volt, szeretett élni. Gyakran ült a vízparton, amikor a gondok rátelepedtek. Egy nap elsétáltam oda. Leültem és bambán meredtem a semmibe. Lépteket hallottam. Apám jött, letelepedett mellém és beszélni kezdett.

– Mikor a félelem úrrá lesz rajtad, többé már nem tudsz az lenni, aki voltál. Van, ki Istenhez fordul. Van, ki önmagával próbálja elrendezni az elrendezni valót. Ne haragudj az életre fiam, mert a halál dolgai sokkal kifürkészhetetlenebbek. Beteg vagyok, ahogy nagyapád is az volt. Bár nem örvendetes örökség ez, mégis megköszönöm, mert megtanított arra, hogy tiszteljem az életet. Gyakran járt ő is a vízhez és ezt mondta nekem egy alkalommal:

„Néha csak át kell adni magunkat egy hatalmasabb erőnek. Érezni, ahogy összeroppantja félelmünket. Csak hagyni kell, hogy tegye a dolgát és elvigye magával, amit neki adtunk. ”

Ezek voltak hozzám utolsó szavai, aztán pár nap múlva elvitte a betegség.

Szép kort értem meg. Többet, mint ami apámnak vagy nagyapámnak megadatott. Beteg vagyok. Kedvenc karosszékemben ülök a vízben. Lassan eggyé válik félelmem a végtelennel és messze viszi a sodrás. Fiam lépteit hallom.

– Mit csinálsz itt Apa? – Kérdezi.

Hangját hallva megmagyarázhatatlan nyugalmat érzek, mosolygok, és ezt mondom:

– Néha csak át kell adni magunkat egy hatalmasabb erőnek…