Van a környékünkön egy folyó, melynek partját elvétve padok, s fák szegélyezik, de az egyik terebélyes fűzfa ágai által elrejtett kis zugban mindig egy idős bácsit lehet látni. Egyszer félve megkérdeztem, elmeséli-e az Ő történetét. Felnézett, s boldogan bólintott.
- Tudja kedves, az élet nem mindig volt ilyen rohanó. Volt, amikor az emberek figyeltek, féltek, hallgattak, s remélték a jobb jövőt. Anyám is egy volt közülük, amikor megjött a katonai behívóm. Nem tudta viszont lát-e. Aztán a frontvonalban az emberek máshogy „éltek”. Ők tudták, hogy az otthon hagyott szerettüket, szinte biztos, hogy nem látják újra. Ők valóban egy jobb jövőt akartak az otthonmaradóknak. Megannyi bajtársam esett el mellettem, s nem értettem, én miért nem áldozhatom az életemet a hazáért. Ezen számtalan otthoni gyötrelmekkel teli éjszakám se segített. Azonban egy tavaszi napon minden megváltozott–mosolyodott el.-Megismerkedtem a nagybetűs NŐvel, s a korábbi emlékek kezdtek fakulni. De addig a pillanatig mindig visszatértek, míg először a fiamat, majd a lányomat nem tartottam a kezemben. Olyan törékenyek, és olyan aprók. Az életem onnantól nekik szólt hármuknak. Nem fájt már a korábbi szenvedés, s az elvesztett barátok sikolyai megszűntek, szinte emlékké szelídültek. Mára pedig egyedül nézem, ahogy a víz a partot mossa, és várom azt a pillanatot, amikor megoszthatom a rég látott ismerősökkel a gyermeki ártatlanságot, s azt a fajta reményt a szemükben, ami felér egy megváltással.
