Egy-egy vidéki munka általában fél vagy egy évre elszakított otthonról, ilyenkor mindig szerettem megfigyelni az építkezés körül élő helyieket. Mindig ugyanazok, mindig ugyanarra, mindig ugyanakkor. A legemlékezetesebb talán Frida Kahlo volt. Persze nem így hívták, de én mégis így kereszteltem el a pulcsija után. Nem láttam minden nap, de ahhoz éppen elég sűrűn, hogy egy örök életre belém vésődjön a létezése. Hosszú barna haja mindig kiengedve és csapzottan lógott a hátán, mintha igazán zsíros vagy frissen mosott és nyirkos lenne. Hippi volt a maga módján a művésznő arcképével a hátán. Mindig hajnalban sétált el előttünk a közeli park felé a fekete labradorjával. Reggeli vizelet, széklet, szagminta, miegymás.
Hányszor, de hányszor előfordult már velem is az, hogy a reggeli mellett az esti pisilést is az utcán végeztem el. Fiatal munkásként egyszer egy szabadtéri mulattságon voltunk a többiekkel a városban, de nem volt kedvem kifizetni a nyilvános mosdó díját, így a városháza falát locsoltam meg. Be sok régi emlék, boldog fiatalság. De egy ideje már semmi sem a régi. Minden megváltozott körülöttem a műtét óta. Az olyan alap dolgoktól kezdve, mint például az ürítés, a természetes szerelmen át Frida Kalho felé semmi sem olyan már, mint volt. De nem is olyan, mint ahogyan elképzeltem. Voltam már boldog, szerettem is tárgyakat, helyeket, életérzéseket és nőket is. Mindig azt képzeltem van még feljebb, van még mélyebb boldogság. Majd öreg koromra boldog leszek. A boldogságot a mában kellett volna megélnem, a mostban kéne átéreznem. És élem is, érzem is, hisz most, éppen ebben a pillanatban a Tisza végtelen szőkesége, csapzottsága csordogál át a lábujjaim között.
