Papp Ákos: Vízen járás [Képalá]

Gyermekkoromban sokszor álmodtam, hogy egy hatalmas vízfelszínen sétálok, minden olyan gyönyörű körülöttem, aztán hirtelen megnyílnak a habok, magába nyel a tó és elsüllyedek, ki tudja hová. Aztán felébredve, amikor megpillantottam átázott, sárgafoltos lepedőmet, tudatosult bennem a valóság és szégyenkezve figyeltem, ahogyan anyám ágyhuzatot cserél. Az éjszakai bevizelés sok szorongást okozott, de tehetetlen voltam ellene. Egyszer valaki azt mondta, hogy csak a jó kisfiúk tudnak vízen járni, ezért kipróbáltam, de mikor csuromvizesen kievickéltem a tóból, arra jutottam, biztos az én jóságommal lehet valami gond. Így aztán évekig csak a pocsolyában járás jutott számomra, ami meg nem ugyanaz. Később felnőttként már képes voltam órákig vízen lebegni, feleségem néha odakiáltott, hogy megtudja egyáltalán élek-e, nem csak egy vízi hulla ringatózik előtte a tóban. De különös módon akkoriban is előfordult, hogy a nagy ellazulásban véletlen belepisiltem a vízbe, csakúgy, mint gyerekként. Sosem volt felhőtlen ez a lebegés és talán ezért, de a vízen járással már nem is próbálkoztam. Aztán most megöregedve, betegesen, mikor itt-ott csövek lógnak belőlem és már pisim is zacskóba csorog, valamiért úgy érzem, kezdenek összerendeződni a dolgok. Most már minden körülmény optimális. Még egy kicsit ücsörgök és nézelődőm, aztán elindulok a víz tetején.