Hatvanöt éve ismerem, hetvenegy évet élt.
A szertartás alatt azon gondolkozom, hogy mindannyiunkból ez lesz – kőbe vésett név és két dátum –, meg azon, hogy vajon így fogok-e rá emlékezni – kőbe vésett név és két dátum –, eszembe jut az is, hogy az idő elől nem lehet elmenekülni, az öregedés örökké tart – megkopik a márvány, a sírt ellepi a por, a galambürülék és a gaz.
Hatvanöt éve ismerem, de nem is ismerem. Erre akkor jövök rá, amikor a ceremónia után egy gumicsizmás kislány fából faragott mókusokról beszél egy sálas nővel. Én nem tudtam, hogy faragott.
Hetente láttam a piacon, de csak egy igazi emlékem van róla. A negyedikes osztálykiránduláson fogott egy széket, berakta a Tiszába, és hosszú perceken keresztül mozdulatlanul ült rajta egy szál rövidnadrágban. Utána nem beszéltünk erről, csúfolni sem mertük, csak nem értettük.
Öregnek tűnhetek, a sálas nő belém karol, és bár nem érdekel a gyásza, hallgatom. Azt meséli, hogy hazajöhetett a kórházból, az utolsó hetet otthon töltötte, az utolsó hajnalon a folyóhoz hajtottak a kék Hondájukkal, és egy fonott kerti székben ülve várta a reggelt meg a halált, majd az Ószövetségből idéz, az élet és a szabadulás vizéről és Isten segítségéről beszél, én pedig megértem, hogy ő nem gyászol, ő hisz, ugyanolyan érthetetlenül és elszántan, mint az apja.
Az én apám időnként felkiáltott, hogy úristen, nincs isten, de egyszer majd ráülök egy folyóba rakott székre, hátha én találkozom vele.
