Apám ül a vízben. Eddig semmi rendkívüli. Máskor is itt ült, éveken, évtizedeken át. Vajon hány éves lehetett, mikor először látta ezt a folyót és megmártózott benne? Erről semmit nem tudok. Nem tudom, hogy mikor tanult meg úszni, kitől és hogyan. Apám és a folyó mindig egyek voltak, mióta csak ismerem őket. Pedig egyszer valamikor ott volt közöttük biztosan az az első találkozás. Az életre szóló szerelem kezdete. 

Most ahogy itt ül a vízben azon tépelődöm, vajon mire gondol? Gondol-e bármire, vagy csak szemlélődik az unalomig ismert tájban? Fel lehet még ott fedezni valami újat, ahol a domborulatok és fuvallatok, illatok és fények mind a mieink? Mennyi év kell ahhoz, hogy összeforrjunk valamivel? 

Azt kellene gondolnom, hogy apám öreg és beteg. De ez soha nem jut eszembe róla. Apám nekem most is a legerősebb ember a világon, aki a vasat is elhajlítja rezzenéstelen arccal. Akinek a tenyerén állok, ő meg magasra emel a plafon felé, hogy egyensúlyozzak a végtelenben. Most még nem győzték le. Hetven év felett is ő a vasmarok, neki viszem a lekváros üveget, ha már mindenki feladta a harcot a kupakkal. 

A kórházban kokettálnak vele a doktornők és megjegyzik, hogy tíz évet is letagadhatna. A pirospozsgás fiatal orvos meg csak mosolyog, mikor apám minden újabb kórra azt mondja, hogy "nem baj, doktor úr, legyőzzük". Aztán legyőzik. 

Ha nem nézek lejjebb a szeménél, nem is látom, hogy zacskók és kábelek lógnak ki belőle. "Doktor Úr, legyőzzük!" "Hát, persze, de azért a gyógyszereket vegye be!"