Nézem a képet. A fekete-fehér kimerevített pillanatot. Egy szempillantás alatt ugrik be az emlék, színes és mozgó. Negyven évvel ezelőtt égett be a memóriámba, örökre. Csak az egy másik víz volt, egy másik Apa.
Hetvenes évek, Pesterzsébet, strandfürdő. Meleg nyár van, a nap sugarai cikáznak a vízen. Minden erőmmel küzdök, hogy a víz felszínén maradjak. Elképesztően igyekszem, mert meg akarom mutatni neki, hogy mit tudok. Koncentrálok, fejemet a vízből kitartva felfelé figyelek, őt nézem. A medence partján sétál, felülről néz le rám, mit egy óriási, vidám isten. Kartempó, lábtempó, úszni tanít. Tökéletesen kivitelezett karmozgást mutatok, és persze a lábtempóval is próbálkozom. De csak az egyiket merem felemelni, a másik erősen kapaszkodik a medence aljába. Érzem az apró csempék érdességét a lábujjaim alatt. Apám figyel és nevet. Nem értem, hogy mi olyan mulatságos. Egész jól megy már, mondja, de esetleg most megpróbálkozhatnál azzal, hogy mindkét lábadat felemeled. A lebukástól szörnyen érzem magam. A tökéletes tervem egy pillanat alatt oldódik fel a vízben. Belevörösödök, de Apám jókedvű, optimizmusa töretlen, eltökélte, hogy megtanít úszni.
Talán itt még minden rendben volt. Azt hiszem… Talán csak azért nem jött be a vízbe, mert meg akartam neki mutatni, hogy mennyit fejlődtem az elmúlt napokban, és nem azért, mert már nem jöhetett be. Ezen a ponton az emlék ködössé válik, ez nem égett be. Jól van ez így. Elég, hogy megmaradt víz érintése, Apám nevetése, és az, hogy én prüszkölve, boldogan tekintek fel rá.
