Az igazán igényes, profi fényképészek szerint jó képet csak fekete-fehérben lehet csinálni, különösen emberekről, emberi arcról. Ez a kijelentés engem, a laikust meglepett, amikor először hallottam. Hát nem a színes kép adja vissza a világ dús igazságát, az árnyalatok és tények áradatát? – kérdeztem.
Meglepő, hogy az eszköztár szűkítése hasznára van az ábrázolás pontosságának, hogy igenis gazdagítja a részleteket!
Pedig így van: fotóban is, irodalomban is. Ahogy bámulom, hogy fényképet – főleg portrét – mennyire jól lehet fekete-fehérben csinálni, úgy bámulom Harag Anita írásművészetét, aki – ha szabad a hasonlatot folytatnom – ugyanúgy szűk eszköztárral dolgozik, ugyanúgy lemond a színek kavalkádjáról, hogy annál precízebben, meg nem alkuvó pontossággal ábrázolhassa az alakjait. A tetteiket, a szagukat, és – bármily furcsa – a színüket. Mint a grafikus. Sőt mint a rézkarcos, mert ez az írásmód bele is vési az olvasó agyába azt, amit leír.
53 pályázat közül kerültek ki nyertesen. Munkáikat Jánossy Lajos és Nádasdy Ádám dícséri egy-egy laudációval.
Harag Anita az egyetemen a magyar mellett néprajzot és indológiát tanult: mind a kettő olyan szakág, amely közismert a részletek jelentőségéről, a megfigyelés türelmes rezdüléseiről.
Írásaiban nincsen banális, talán mert látszatra minden banális – miközben nagyon nem banális az a mesteri pontosság, amellyel ábrázolja mindezt.
Eddig két kötete jelent meg, mindkettő novellagyűjtemény. Már az első, a 2019-es Évszakhoz képest hűvösebb azonnal kész hangot, kiegyensúlyozott narrációs technikát mutatott, méltán keltett feltűnést és részesült számos elismerésben. Második kötete, a 2023-as Valakire mindig gondolni kell ugyancsak novellákat tartalmaz, méghozzá (ha jól számoltam), 29-et, vagyis sok rövidebb írást, irodalmi pillanatfelvételt kapunk. Ne feledjük: a „fekete-fehér"-nek nevezett képalkotásban a lekevésbé éppen a fekete és fehér van jelen mint szín: valójában a szürke rengeteg finom nüanszával dolgozik a fotós is, az író is.
Nőket látunk, akik beletörődő melankóliával élik az életüket és a társkeresés buktatóit – legalábbis ez van a felszínen, miközben belül viharos szelek dobálják őket.
Nem a dráma a fontos itt (az csak a háttérben vagy a múltban pulzál), nem a kirobbanó konfliktus, nem egy elmesélt történet, hanem a helyzet, és annak nyelvi-irodalmi megragadhatósága. Ahogy Szabados Attila írja a Literán: „írásainak gyújtópontja egy-egy szókapcsolat, mondat vagy mondatvariáns. […] A történet persze felépül – belső monológok, függőbeszéd, párbeszédek által.” Harag stílusát döntően a gondos szóválasztás élteti, ettől elevenek a karakterei.
Elevenek, mint Dürer híres rajzán a nyúl. Mondhatjuk arra is, hogy csak egy mesterien kivitelezett rajz egy ismert állatról – de ahogyan ábrázolja, az a lényegi nyúl, a nyúlság kvintesszenciája.
Gratulálok Harag Anitának a Mastercard Alkotótárs 2025-ös ösztöndíj elnyerése alkalmából.
Harag Anita arról beszélt, milyen az alkotói folyamat egy sikeres első könyv után.
Nyitókép forrása: Kováts Zsófia
