Idén hatodik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. A kiírásra 56 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét szeptemberben ünnepélyes keretek között jelentik majd be. Addig is, a Könyves Magazinon bemutatjuk a top 10-et – most Borda Réka mesél naplóírásról, várandósságról és alkotásról.
Borda Réka Minden anyám című munkaterve egy asztalfióknak szánt várandósnaplóból indult, amely bár a szerző saját megélésére alapul, minden nő történetévé válik.
A szerző célja, hogy tágabb kritikát fogalmazzon meg az irodalmi hagyományokkal szemben. Ennek során pedig megmutatja azt is, hogy az irodalmi hagyományokban helye van a nők mentális-fizikai konfliktusainak, valamint a tradicionálisan a nőkhöz társított naplóírásnak is, és hogy lehet mélyen, univerzálisan, de szofisztikált nyelvezettel beszélni a terhességről, továbbá hogy a nők igenis írhatnak őszintén az anyasággal kapcsolatos kétségeikről.
Mikor és miért döntötted el, hogy naplót írsz a várandósságodról?
A saját feszültségem oldására kezdtem el naplót vezetni a terhességem elején, idővel pedig úgy láttam, hogy a jegyzeteimből egy kézirat is kisülhet. Ezzel mondjuk eléggé megnehezítettem a saját dolgomat, ugyanis a naplóírás kötetlen, kissé terápiás jellegére az egyéni szakmai elvárásaim, a logika, az objektivitás árnyéka vetült.
Ezt a plusz nyomást végül úgy oldottam fel, hogy az ezzel a döntéssel járó vívódást is belefogalmaztam a kéziratba.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást írás közben?
Hogy mennyire merjek őszinte lenni egy naplóval, amit valójában kiadatásra szánok. A hétköznapokban egyébként is küzdök azzal, hogy szabadon éljem meg az érzéseimet, és a kézirat által bebizonyosodott, hogy ez a gát még a számomra legkötetlenebb terepen, az írás során is megjelenik. Ennek feloldásában sokat segített a Németh Gábor vezette Alkotótárs íróműhely még 2024-ben, ahol Gábor arra hívta fel a figyelmem, hogy fontos lenne kendőzetlenül beszélnem az intruzív gondolataimról, elvégre ez a kézirat igazi tétje.
A másik nagy kihívás, hogy kizárjam a szakmai közegből érkező vélt vagy valós hangokat, miszerint manapság mindenki vagy traumatörténetet gyárt, vagy az anyaságról ír, és hogy az érzékenyebb téma rontja a szöveg megítélését.
Nagyon nagy küzdelem nem elhinni és internalizálni ezt a gondolatot, mert akkor végérvényben haszontalanul dolgozom.
Milyen tapasztalatokat hoztál magaddal az előző két köteted munkafolyamatából?
Azt, hogy ne görcsöljek annyit, valamint hogy ne akarjak másoknak és a magyar irodalom hagyományainak megfelelni.
Hogyan kapcsolódik össze a kéziratban az anyaság, az identitás és az írás?
Íróként anyává válni eleve skizofrén állapot. Van olyan barátom, aki azt mondta, hogy szerencsésnek tart, amiért van olyan hivatásom, ami az anyaság mellett is célt ad az életemnek, mert neki anyaként nincs ilyen.
Én ezt fordítva látom: két nagyon erős, elképesztően időrabló, egymással alapvetően nem kompatibilis identitást kell nap mint nap összehangolnom, és ezt még manapság, majdnem két évvel a szülés után is nehezen viselem.
Az íráshoz való viszonyom is sokkal komplexebbé vált: eszképizmussá, luxussá, komforttá, délibábbá. A szülés tehát nemcsak anyává formált, hanem az írói énemet is alapjaiban megváltoztatta. Foglalkoztat, hogy szabad-e, tudok-e anyaként írni? Lehet-e egy elkötelezett író odaadó anya? Elviselem-e, hogy a hivatásom úgymond alárendelődik a szülői létnek – és elviselem-e a bűntudatot, ha épp a szülői lét rendelődik alá az írásnak? Lehetek-e még valaha "csak" író az írók szemében, ha – például egy egész kéziraton át – felvállalom, hogy anya is vagyok? És lehetek-e majd anya a gyerekem szemében azután is, hogy egyszer úgy dönt, elolvassa ezt a nyers kitárulkozást? A kézirat lényegében ezeknek a kérdéseknek igyekszik utánajárni.
Hogyan viszonyulsz más anyaságról szóló könyvekhez?
A "hogyant" talán egy folyamattal tudom a legjobban bemutatni. Korábban automikusan elutasítottam az anyaságról szóló történeteket, mert nem találtam őket kellően univerzálisnak. Aztán ahogyan elkezdtem nemzetközi irodalmat olvasni és reflektáltam a hazai irodalmi hagyományokra is, rájöttem, hogy az ún. magasirodalomba igenis beletartozhat minden, ami tipikusan a női lét megéléséihez kapcsolódik.
Ez a felismerés egyszerre volt felszabadító és dühítő.
Ettől még továbbra sem a témától tartok jónak egy könyvet: ha az anyaságról szól, de történetesen rossz, akkor ugyanúgy félre fogom tenni, mintha egy rossz háborús regényt olvasnék.
