Milyen következményei vannak egy világjárványnak? Hogyan lehet feldolgozni, hogy egyik napról a másikra elvesztjük a szeretteinket? Szöllősi Mátyás Fóbia című regénye egy nemzetközileg elismert fizikusnő történetét dolgozza fel, aki egy járvány kirobbanásának első napjaiban hazalátogat egykori szülőfalujába. A most érkező folytatás egyszerre testi és lelki utazást ígér, amelyben a kór lefolyása, a családtagok elvesztése és a gyász is fontos szerepet kap. De nemcsak a járvány működését és hatását ismerhetjük meg, hanem a személyes kapcsolatok felbomlását, a világ átalakulását és mindennapi társadalmi kérdéseket, amik ilyen helyzetben csak még jobban felerősödnek.
Szöllősi Mátyás: Fóbia – második könyv (részlet)
Az utcai lámpák ugyan égtek a húszemeletes toronyház körül és a hosszú platánfa-soron, mégis egészen a pályaudvarig haladtunk úgy, hogy odakint egyetlenegy embert sem láttam. Bátyámra vagy öt percen keresztül nem mertem ránézni – inkább az elsuhanó, kietlen részleteket figyeltem, a nagytestű, kaparászó varjakat meg a szétszórt szemetet a kukák körül, a zárva tartó boltok kirakatait –, mert tartottam tőle, hogy pusztán a tekintetem még jobban fölingerelné, s hogy olyan lehetetlen fájdalmat pillantok meg az arckifejezésében, amit nem leszek képes higgadtan kezelni, ahogyan nem lehetséges elfelejteni sem.
Elhaladtunk az árnyas, lepusztult épületek előtt, és a kopottas szürkeséget leszámítva tulajdonképpen minden, ami elém tárult, ugyanazt a bizonytalan érzést keltette, mint néhány héttel korábban. Viszont két busz bent állt, a hozzánk közelebb eső oldalon, úgyhogy nem láthattam igazán jól a mellékhelyiség körüli részt, hiába figyeltem merev tekintettel a pályaudvart az ablaküvegen át.
Váratlanul azt mondtam a testvéremnek, hogy kanyarodjon le a tér felé. Képtelen voltam lemondani arról, hogy megvizsgáljam legalább kívülről a házat, miközben olyan erős volt bennem az aggodalom a történtek miatt, hogy tudtam, ilyen hirtelen nem mernék, szinte lehetetlenség volna bemenni.
És ugyan ott volt velem valaki, akiben megbízom, az útközben hallottak azért kellően összezavartak, ráadásul a kulcscsomó is hiányzott.
Beletúrtam a táskámba, de nem találtam meg benne. Kétségbe ejtett, hogy egy ilyen pitiáner dolog miatt, még ha lenne is bátorságom hozzá, biztosan nem lehetséges most körbejárni odabent, aztán olyan, még aggasztóbb, elrettentő gondolataim támadtak, hogy talán a házban vannak azok, akiket láttam, vagy más, hozzájuk hasonló, sápadt, himlőhelyes arcú emberek. Meg is jelent előttem néhány erőteljes kép, a ködös patakpart a hosszú korláttal, a konyhai sötétben világító ablak négyszöge, amelyen keresztül azt a csontos, szikár, időnként föl-fölnevető arcot figyeltem, és rögtön utána már a terebélyes árnyékokon, a Jenőn járt az eszem – a fehér bőrén, amin az a sebhely csillogott, a gombszerű, kissé kancsal szemén, a kusza, zsíros haján, az izzadt, csillogó nyakszirtjén –, azazhogy vele vajon mi történhetett azóta. Nem tartottam elképzelhetetlennek, főleg a hosszú, napokon át tartó spekulálgatás után, hogy van kulcsa a kapuhoz és a belső bejárathoz. Nagyanyám az elmúlt évtizedekben bármikor adhatott neki, és emiatt tűnhetett el a szemem elől.
Biztosan ezért nem találtam órákon át, akkor este, odabent.
Leereszkedtünk a Puskin utcán, elhagytuk a bal oldalon álló szürke tömbházakat, majd a bátyám bekanyarodott a hosszúkás térre, hogy az elülső kapu előtt állítsa le a kocsit. Figyeltem a mozdulatait, természetesek voltak. Egyáltalán nem érződött, hogy aggódna az ittlétünk, vagy bárki más, idegen emberek jelenléte miatt. Közben az is megfordult a fejemben, hogy mégiscsak sejthet valamit, ha már kérdés nélkül errefelé vette az irányt, hiszen jól emlékeztem rá, hogy beszéltem neki arról, amit a pályaudvar mosdójában hallottam. Persze, az alapján, amit elmesélt, s hogy az egész út alatt föl sem hozta a témát magától – hozzávéve a járványhelyzetet, az akkori zaklatott állapotomat, és azt, hogy milyen összevissza beszéltem a telefonban –, benne volt, hogy régen elfelejtette, vagy egyszerűen csak zagyvaságnak tartja az egészet, amiről nemcsak fárasztó, egyenesen fölösleges volna beszélni most. A hazaérkezésem után azonnal föl kellett volna hívnom, nem lett volna szabad várni semmiféle hívásra, vagy arra, hogy netán összeszedettebb leszek, és hát elég egyértelműnek látszott, hogy túl sok zavaró esemény történt azóta, amelyek még távolabb sodortak bennünket egymástól.
Rájöttem, hogy teljes ostobaság volt a korábbi hallgatásom, ami persze nem jelentette azt, hogy képes volnék azonnal beszélni.
Szuggeráltam egy darabig, az arcát figyelve, hátha egy gesztus vagy egy-két szó árulkodó lehet, még ha nem is akar meghallgatni most, főleg az út közben föltett kérdéseim, az ingerült faggatózás miatt. De nem nézett rám, előrefelé figyelt, majd leállította a motort, behúzta a kéziféket, lekapcsolta a világítást, minden mozdulata bosszantóan egyszerű és magától értetődő volt.
Reflexszerűen nyitottam ki az ajtót, de kiszállni már nem mertem azonnal. Hideg volt aznap, sokkal hidegebb, mint március utolsó napjaiban, mikor legutóbb a városban jártam. Borult volt az ég, reméltem is, hogy pár percen belül ismét elered az eső, ami rövidre zárja a háznál tett hirtelen látogatást, a nyomorult bizonytalankodásomat. A szemközti sportközpont udvarán senkit sem láttam, a lámpák közül csak egy-kettő égett, a hosszúkás tér kihalt volt. A ház előtti sövény megnőtt. A szürkületben homályosan láttam az ablakokat, de az rögtön föltűnt, hogy a redőnyök le vannak engedve teljesen, vagyis valaki biztosan járt odabent, csak az volt kérdéses, hogy ki és mikor. Megint a torkomban dobogott a szívem. Arra már nem mertem volna megesküdni, hogy én voltam az, aki leeresztette a redőnyöket akkor, szombaton vagy vasárnap este, arra viszont igen, hogy a rendőrautóból figyelve pontosan mit láttam még az állomás felé menet. A kettő sehogy sem egyezik, döbbentem rá már a kocsi mellett állva, gyanakvó tekintettel méregetve a ház tér felőli részét. Bátyám közben bezárta az autót, föllépett a járdára, majd zsebre tett kézzel várt a kapu előtt, érezhetően azzal az eltökélt szándékkal, hogy bemegyünk a házba.
– Ezt nem értem. Hogy lehetséges az, hogy nincs nálad a kulcs?
– Úgy, hogy elfelejtettem eltenni – hazudtam szemrebbenés nélkül.
Sejtelmem sem volt, miért felelem ezt, de mintha valami kényszerített volna rá. Mondhattam volna azt is, hogy nem találtam. Semmi értelme nem volt a hazugságnak, pláne hogy azzal már tisztában voltam, a végtelenségig nem lehet halogatni a beszédet a házban történtekről, még akkor sem, ha csak képzelődés volt egy része, vagy talán az egész. Abban reménykedtem, hogy nem lesz ingerült, s hátha magától rájön, valami más, sokkal összetettebb probléma húzódik meg a viselkedésem mögött, ami miatt egyelőre képtelen vagyok önszántamból igazat mondani. Azt hiszem, az autóban hallottak ellenére is bíztam abban, hogy érzelmileg mégiscsak van annyira érett – ha egyáltalán emlékszik a pár héttel korábban lezajlott telefonbeszélgetésünkre –, hogy rájöjjön, mindaz, ami akkor történt vagy történhetett, rettentően fájó és kínos nekem. Főleg, hogy elég feltűnő módon magamtól még csak szóba sem hozom.
– Elfelejtetted? Nem értem, hogyan felejthetted el.
– Értsd meg, szarul voltam, ráadásul siettem. Biztosan azért. Meg hát, tegnap még úgy volt, hogy apa velünk jön. Végül is ő az hármunk közül, akinek a leginkább köze van ehhez a helyhez, akinek joga volna most bemenni, nem? Amúgy neked is van kulcsod. Te miért nem hoztad el? – kérdeztem, pedig sejtelmem sem volt, van-e kulcsa a házhoz.
Egyre kétségbeesettebben beszéltem.
Miután föltettem azt a nyilvánvalóan kötekedő kérdést, bátyám értetlenül széttárta a karját, nekem pedig már lángolt az arcom, mert rá, apánkra meg a betegségre fogtam a hiányt, ami összességében ugyan nem volt logikátlan, a valóságtól mégiscsak távol esett. Amellett, hogy teljesen elbizonytalanodtam, szánalmasnak éreztem, hogy ilyen ügyetlenül, ennyire átlátszó módon próbálom lerázni magamról a felelősséget, főleg azt követően, amit a házasságáról mesélt.
– Jártál itt a háznál közvetlenül a mama halála után?
– Igen.
– És?
– Mi az, hogy és?
– Ezt most ugye nem direkt csinálod? – kérdezte, már kifejezetten bosszúsan.
Nem feleltem.
– Emlékszel rá, hogy fölhívtál? Miután megtudtad a kórházban, hogy meghalt a mamácska.
Kivártam pár másodpercig, mert egyrészt a félig-meddig szándékos szótlanságommal együtt is rosszulesett, hogy úgy beszél velem, mintha demens volnék, másrészt közben már azon gondolkodtam, jó ötlet-e most, a temetés előtti estén belemenni abba, amiről akkor beszéltem. Bántam már, hogy rászóltam, kanyarodjon le a tér felé, pláne hogy tényleg nincsenek meg a kulcsok, vagyis nem lehet bemenni a házba addig, amíg apánk meg nem érkezik – kivéve akkor, ha most azonnal elmondom, mire emlékszem, és utána elmegyünk a rendőrségre vallomást tenni, vagy ha betörünk mi is, netán nyitva találjuk a kaput és a belső ajtót, amit akkor már teljesen elképzelhetetlennek tartottam. A kérdezősködése még idegenebbé és töredezettebbé tette a bennem fölvillanó képeket.
– Emlékszem.
– És, történt valami? Csak mert szokatlanul zaklatott voltál, és arról beszéltél nekem, hogy hallottál valamit. Mintha be akartak volna...
– Igen, így volt – mondtam, meg se várva, hogy befejezze a mondatot.
– És mégis mi történt?
– Tényleg hallottam valamit, de lehet, hogy félreértettem. Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod? Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy a ház üres volt, mikor bementem – vágtam rá, és az tulajdonképpen igaz volt. Próbáltam abba a karcsú részletbe kapaszkodni.
– Bementél egyedül a házba? Úgy emlékszem, azt mondtam, ne menj be.
– Tudom.
– Mégis bementél.
– Nem.
– Hogyhogy nem? Most mondtad...
– Úgy értem, hogy volt velem valaki.
– Kicsoda? Csaba?
– Nem.
– Hát akkor kicsoda?
– Ezt elég bonyolult volna elmagyarázni.
– Bonyolult elmagyarázni, hogy ki az, aki veled volt? Hugi, te aztán tényleg szenzációs vagy! Amikor én azt mondtam neked fél órája, hogy a helyzetem bonyolult, tudod, mit tettél, ugye?
– Igen.
– Hihetetlen, bazdmeg! Tényleg nincs nálad a kulcs? Vagy valami más oka van...
– Nincs nálam! Ha akarod, nyugodtan kutasd át a zsebeimet vagy a táskámat – feleltem halkan, de ingerülten.
Sejtettem, hogy túlzó az a mondat, viszont annyira szorított már a bűntudat és a bizonytalanság belülről, hogy egyszerűen muszáj volt kimondanom.
– Ne haragudj, de most nincs kedvem ellenőrizgetni.
– Nézd meg – mondtam, miközben már nyújtottam feléje a kis kézitáskámat. Azt hiszem, akartam is, meg nem is, hogy belenézzen. Kíváncsi voltam az eredményre, bár féltem, hogy olyasmit talál, például magát a kulcscsomót, ami miatt jogosan hiheti, komoly gond van velem.
– Nem nézem meg.
– A kurva életbe, nézd már meg! – üvöltöttem rá olyan erővel, hogy rendesen elváltozott az arckifejezése, miközben hátrébb lépett kettőt.
Álltunk egymással szemben. Nem mertem a szemébe nézni. Néhány másodpercnyi csönd után visszább lépett, szó nélkül kivette a táskát a kezemből, kinyitotta, és úgy tett, mintha kutakodna a benne lévő személyes cuccok között, de igazából végig engem figyelt.
Kegyetlen érzés volt, hogy nem veszi le rólam a szemét, mintha egy közveszélyes bolond volnék, akit folyamatosan szemmel kell tartani.
Kétségtelen, ijesztő lehetett az üvöltésem. Engem legalábbis rendesen megrémített. Aztán belepillantott a táskába, mintha kötelessége volna, de nem a kulcscsomót vette ki, az valóban nem volt benne, hanem azt az átlátszó üvegcsét, amiben a Frontint tartottam.
Fotó: Szöllősi Mátyás / Facebook
