Rózsa Ida: Testőrök között [Képalá]

Én nem hiszek Istenben. (Csak félem.) Nem hiszek az országában, melyben élek. Bégetésem épp annyit ér, amennyit másé is. (Semmit.) De ha megdobnak kővel, ha mindenki megdob is, van elég kenyerem, és aki bekopogtat, mert a nagy világon e kívül máshol nincsen számára, na, annak nálam mindig lesz hely. (Mindig is.) Mezítláb, ruhátlan térek vissza a piacról, nem eszek tiltott gyümölcsöt (főleg nem hat után, mi van, ha meghízok?) kezet mosok, maszkot húzok, lyukasztok (ha felszáll az ellenőr) nem ülök le a néni elé a villamoson (csak ha fáradt vagyok) és ha nem jár a 24-es, gyalog megyek a Kálváriáról a Golgotára. A pofonnak a másik orcámat is odatartom. Nem hiszek az Egyházban, mert Krisztus ott van minden házban. Otthon, négy fal között, a csodáit ott csinálja. (Például megjelenik a pirítóson. Meg eldug egy ötezrest, mert jön a hóvége.) Én megbocsátok a tékozlónak, ha az enyémet költi is, és nem félek a haláltól, még ha épp lőnek is (na jó, akkor azért kicsit talán mégis). Viselem a keresztet vállon és homlokon, míg más nyakban, talp alatt, vagy felkaron. (Hát, éppen ahol kell). Én nem hiszek Istenben. De ez nem számít, mert ő sem hisz bennem. Nem hiszek bűnben és vezeklésben, purgatóriumban, pokolban és mennyországban, hiszek helyette annyi másban, a világban, az élő emberben és annak jóságában, (és annak haragjában), és annak feltámadásban. Nekem embertől okom félni nincs. Egy vagyok a nyájból, de egy nyáj golyóálló. Isten nem. (És épp ezért ő jobban fél engem.)