Békési Erika: Nagymama, hiányzol [Képalá]

Ma van születésnapod, Nagymama! Emlékszem, milyen sokszor magaddal vittél a templomba. Kora esténként ültünk a hűvös, nyirkos félhomályban, te morzsoltad a rózsafűzért, én meg vártam, hogy vége legyen az imának, és mehessünk haza. Halkan zörgött a sokat kocogtatott gyöngysor, ráncolódott a harisnyád, zizegett a zsebkendőd. Suttogtad a szenteket, törölgetted a szemedet, a könnyek mindig, mindenhol veled voltak. Én közben tízszer, hússzor megszámoltam az angyalokat a falon, vizsgálgattam a nénik cipőjét, időnként letérdeltem és az eltévedt hangyákkal játszottam. Nem szóltál rám, csak megsimogattál, ha már túl sok volt a mocorgásom.
Amikor kispap lettem, te voltál a legboldogabb ember a világon. Sírtál és nevettél egyszerre, sütöttél, főztél, hatalmas lakomát rendeztél a nagy ünnepre, mert pap lett az unokádból. De Nagymama, látod, hogy most hol vagyok? Látod, hogy én lettem Szent Péter 265. utódja? 
Pápa vagyok. Nem könnyű ezt felfogni, és nem is érdemlem meg. Mégis itt állok ebben a modern, extrabiztonságot adó autóban, hogy sokezer embernek útmutatást és reményt adjak. Azért jöttek ide messze földről, hogy engem lássanak – el tudod ezt képzelni, Nagymama? Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy „Jól viselkedj, Jorge, hogy örülhessen neked a jó Isten!” Szerinted már örül? Szerinted jól teszem a dolgomat? 
Ha becsukom a szemem, látom a ráncos, megtört szemeidet. Azok a szemek jelentették nekem a mosolyt, a nyugalmat, a biztonságot, a szeretetet. A földön túli szeretetet, a „mindennek ellenére szeretlek!”-et. Ugye érezted, hogy mennyire szeretlek téged? 
Nagymama! Tudod, hogy most is őrzöm az imakönyvedet? Örülsz annak, hogy a meséidet elmondom a világ összes gyerekének? És hallottad, hogy Marta nővéred viskójának illatát a Vatikánba is magammal hoztam, mert az nekem felér az itteni összes kinccsel? 
Nagymama! Olyan régen találkoztunk! Most mintha épp téged látnálak ott a tömegben… Tényleg te vagy az? Nem, az nem lehet. Nagymama, hiányzol.