Szorongatom a keresztet. Valami lehetetlent kérek tőled Uram! Valamit, ami csak Neked lehetséges. Már a lábadnál fogva húzlak le a magasságos mennyekből több napja, hogy segíts. Mert neked semmi sem lehetetlen! Szorongatom a Megváltást, mintha meg lehetne valóban érinteni, sőt birtokolni, fogni, soha el nem engedni és várok. Várok minden nap, ahogy ma is, hogy elhaladjál előttem, hogy megáldjad a napomat, hogy valami jót is hagyjak aznap a nyilvánvaló sok rossz mellett hátra. Várok. Szorongatok.
Egy perc csak az egész, amíg felnézek és megakad a szemem valamin. A közvetítés élő adása lefagy és belém ég egy pillanat a szememtől egészen a szívemig hatolva. Egy mozdulat. Ugyanaz. Akárcsak az enyém volt ma reggel. Hát mind ilyenek lennénk? Szorongatunk, csókolgatunk, mint egy felnőttek számára előre gyártott plüssmacit? Miközben tisztelettel felöltjük legszebb ruhánkat, áldozatul eléd járulunk, de magunkban azt kérjük, hogy ha lehet, ne fájjon nagyon, ne tartson soká a fájdalom a szenvedés csak a gyors és hatalmas siker és a csillogás jöjjön, amit majd mi alázatosan hordozunk. Mint téged. Nyakunk köré fonva az áhítatot. Tettetve, hogy ma sem hagytunk otthon a polcon. Velünk vagy. Nézd még a Szentatya is jó példát mutat, hogy mi mindent megteszünk érted! Még talán imádkozunk is, talán valami lehetetlent kérünk tőled, ami csak Neked lehetséges. Mert neked semmi sem lehetetlen. Egyre csak vársz ránk az úton, hogy végre megválthassál minket. Mi pedig csak szorongatni akarunk?
