Még sosem ültem Dacia Dusterben. Civilben sem, munkaügyben sem. Sokféle pápamobilt láttam már, kívülről is, belülről is, de ez az első Duster. Jól bírja ezt a csíksomlyói sarat. Igaz, Christoph már az elején megmondta, hogy ez a kiadás nem sikerült túl biztonságosra. Hogy hátul nem fedett, és ha valaki nagyon akarja, csak visszalő egyet a válla fölött, és egy kis szerencsével még hívhatjuk a golyóálló, balesetbiztos helikoptert. S ha nem, akkor a konklávét. Christoph biztos tudja a dolgát, nem hiába a Svájci Gárda vezetője, de én valamiért nem magamat féltem. Hiába jönnek itt mellettem, a golyó őket is elkaphatja, pápa ide, mobil oda.
Késünk. Rossz az idő, mondták. Nem tud a repülőnk leszállni, máshol kell landolnunk. Onnan még az autóút, a hívek meg csak várnak, órák óta az esőben. Jókora köd van, de mégis, ameddig a szemem ellát, emberek. Fiatalok, öregek, férfiak, asszonyok, gyerekek. Nem zúgolódnak, nem veszekednek. Akkor kik vagyunk mi, hogy egy pápamobil miatt elégedetlenkedjünk? Végülis jó, hogy nincs oldala és hátulja ennek a keretnek, így legalább bele tudok nézni az emberek szemébe.
Mindjárt odaérünk az oltárhoz, habár elég meredek ez a szétázott földút. Talán addig el is áll az eső. Most, hogy belegondolok, tulajdonképpen egyik járművel sem voltam igazán megelégedve. Akármennyit hajtogattam, akárhogy kértem, senki sem tudott olyat gyártani, mely alá a hívek be tudjanak húzódni az eső elől.
