Újabb résszel folytatódik Matt Dinniman nagysikerű Dungeon Crawler Carl-sorozata, amelynek nemrég jelent meg a harmadik része. A Carl anarchista szakácskönyve című regényben az intergalaktikus valóságshow újabb szintre emelkedik, és mivel már a szponzorok is beléptek a képbe, Carl és bandája pedig egyre népszerűbb, a kihívás is egyre nagyobb. Az új szinten a Vasútvesztő világába kerülnek, amely példátlan az egész Kazamatakaland egészében, klasszikus gőzmozdonyok és modern metrószerelvények váltogatják egymást a keresztül-kasul ívelő síneken és alagutakban. A kalandoroknak össze kell fogniuk, hogy megoldják a fejtőrőket és szembenézzenek a megannyi ellenséggel – a megoldást pedig egy látszólag hasztalan könyv rejtheti.
Matt Dinniman: Carl anarchista szakácskönyve (részlet)
Ford. Tót Barbara
1
Az emelet összeomlásáig hátralévő idő: 10 nap.
Nézők: 43,1 billiárd
Követők: 677 billió
Kedvelők: 158,1 billió
Rangsorolás: 6
Vérdíj: 100 000 arany
PIROS VONAL.
Üdv, Kalandor, a negyedik emeleten. „A Vasútvesztő.”
A titulusod visszaváltozott Királyi testőrre.
Elindítottuk a szponzorlicitet a 4122. sz. Kalandorra. A licit 45 óra múlva zárul.
Dörgés hallatszott, a föld remegett. Amint megjelentünk, hátratántorodtam, de egy fémfal megtartott. Gyors ütemben villództak a fények, a hosszú, keskeny helyiség két oldalán pulzáltak. Éreztem a lüktetést a talpam alatt.
Egy elnyújtott, műanyagból és fémből álló alagútba kerültünk, ami vibrált és robajlott. A fény kihunyt, aztán vissza is kapcsolt.
Mongó dühében és félelmében visított. Muffin reszketve ugrott a vállamra. Katia egy padlótól plafonig húzódó fémrúdba kapaszkodott.
Új teljesítmény! Vonaton vagyok!
Sihuhu, seggarc!
Jutalom: Szuvenír Kalauzsapkát kaptál! Viseld büszkén!
– Egy metrókocsira kerültünk – állapítottam meg. Ismeretlen úti cél felé száguldottunk az alagútban.
Két sor befelé néző szék szegélyezte a kocsi teljes hosszát. A bézs színű, fröccsöntött műanyag üléseket szakadt barna párna borította, melyre cirill betűs tageket firkáltak fel filccel és festékszóróval. A padló ütött-kopott volt, a műanyag falat égésnyomok tarkították. Végig rudak álltak szabályos közönként, és az egész kóceráj úgy szaglott, mint egy rakás döglött patkány.
Rajtunk kívül senki más nem tartózkodott itt.
– Ez egy moszkvai metrókocsi – tette hozzá Katia. – Bár azok, amiken én utaztam, sokkal jobb állapotban voltak. És tisztábbak is. – Az arca visszaváltozott, ismét csak nagyjából lett emberi, és a haja is kiszőkült. Az orra ugyanúgy félrecsúszott még, mint amikor legutóbb láttam alakmás formájában, de újra a helyére erőltette.
A kocsi végét ablak nélküli, csukott ajtó zárta, ami fölött egy kis, elektronikus táblán futottak körbe a piros szavak.
Piros Vonal, 20-as kocsi. Következő megálló: Szirin Állomás (81), 12 perc 32 másodperc múlva.
– Mindenki öltözzön fel! – szóltam. Leültem az egyik székre, és nekiláttam visszahúzkodni magamra a cuccaimat. Megvizsgáltam azt a hülye sapkát is, amit kaptunk, de kiderült, hogy csak kacat. Nem volt mágikus, csupán egy egyszerű, kék-fehér fejfedő, amit leginkább gyerekeken látni. A „Megjártam a Vasútvesztőt” szöveget hímezték rá.
– Carl, a rendszer azt mondja, a Karakterszínész képességem miatt új kasztot kell választanom. Csak hat percem van rá, különben „véletlenszerűen” oszt ki nekem egyet – jelezte Muffin. – Telis-tele a lista új kasztokkal, nem ugyanaz, mint az előző.
carl: Mordecai, segíts Muffinnak kasztot választani, mindjárt felolvas párat. Egy mozgó vonatkocsiban vagyunk. Szerintem metró témájú emeletre kerültünk.
mordecai: Üdv újra itt. Muffin, lökjed a javaslatokat.
muffin: NEM TETSZENEK EZEK A LEHETŐSÉGEK, MORDECAI.
Amíg a cica cseten elhadarta a listát, ami többek között tartalmazta a bunyós kóbor macska és a cicromanta tételt is, addig én odaléptem az ablakhoz, és kikukucskáltam.
Gyorsan haladtunk. Szorosan suhantunk az alagútban, a fala csak centikre volt az ablaktól, és ránézésre sárból vagy kőből készült. Egyszer-egyszer villant csak fény, mintha összevissza szerelték volna fel az elektromos lámpákat.
– Miért ír mindig nagybetűkkel? – kérdezte súgva Katia. – Azért, mert négylábú?
– Nem. Azért, mert ő Muffin.
– Nem semmi macsek, mi?
Eszembe jutott Odette figyelmeztetése Hekláról: hogy el akarja marni tőlem Muffint.
– De nem ám – feleltem.
Tíz nap alatt kellett teljesíteni ezt az emeletet. A legfőbb célunk, hogy rátaláljunk egy lépcsőre, de ha tényleg állandóan mozgásban leszünk, akkor ez durva kihívást jelentett. Csak kilencezer-háromszázhetvenöt lejáratot szórtak most szét. Ha tényleg vonatos-metrós témájúra tervezték az emeletet, nem pedig csak utaztattak minket épp a valódi helyszínre, akkor szükségünk volt egy térképre. Ha állomásonként helyezték el a lépcsőket, akkor is elképzelhetetlenül hatalmas lehetett ez a rendszer.
Nem lesz elég rábukkanni egy lejáratra, ha nem tudjuk, hogyan térhetünk vissza hozzá.
A Szökési Terv képességem nem talált sem útjelzőt, sem térképet, legalábbis ebben a kocsiban nem. Egyébként nagyszerűen működött, csak igénybevétel előtt azt is tudni kellett, hol vannak ezek a rejtett jelzések.
– Azta! Az állóképességem megduplázódott, százkettes lett – tájékoztatott Katia. – Aktív a lendületbónuszom úgy is, hogy én magam nem mozgok.
– Az szuper – biccentettem. Tehát te lettél a húspajzsunk, tettem hozzá gondolatban. – Remélem, hogy ez szabályos, mert ha mégsem, akkor a helyedben nem szoknék hozzá. Ha a fejesek nem így tervezték, lefogadom, hogy még ma kijavítják a hibát.
Elképzelhető, hogy ez az emelet sok közelharcra kényszerít, szóval dolgoznom kellett a pusztakezes képességeimen. Az előzőn minden a robbantgatásról szólt, ezért gyanítottam, hogy ezt most a háttérbe szorítják.
muffin: NA, AKKOR A FOCIHULIGÁN LEGYEN, VAGY A PETÁRDÁZÓ? SZAPORÁN, MINDJÁRT LEJÁR AZ IDŐ.
mordecai: A huligán. Ha az alagútrendszerben ragadtok, az a legjobb választás. Lendületbónuszt és egy rakás csapaterősítést kapsz vele, plusz a Kabala képességet, ami meg Mongóra hat.
A macska felragyogott.
muffin: KÉSZ. MEGKAPTAM A KABALÁT! DE A SKANDÁLÁS ÉS A BALHÉZÁS KÉPESSÉGET NEM. VISZONT SZEREZTEM TÍZ PONTOT AZ ÁLLÓKÉPESSÉGEMRE.
mordecai: Basszus, pedig a Skandálás jól jött volna. Oké, srácok. Kidugtam a fejem az ajtón, és úgy láttam, egy vasútállomás-településen vagyok. Úgy tűnik, a boltokat és a kocsmákat a megállókba tették. Egy nagyobbhoz kerültem, ahol három vonalra is át lehet váltani. Az egyik vonal hasonló metró, mint a tiétek, de van itt egy méretesebb is. Olyan, mint egy transzkontinentális vonat. Szálljatok le a következő állomáson, aztán majd kiderül, lesz-e ott védett szoba vagy kocsma.
carl: Vettem. Egyébként kösz, hogy szóltál a vérdíjról.
mordecai: Ó, szóval bejutottál az első tízbe? Keríts egy védett szobát, aztán beszélünk.
Muffinra pillantottam. Próbáltam felidézni, mit vesztett el azzal, hogy váltott a kézművesvásár-mogulról. Az említésre méltók között szerepelt a plusz ötös ügyesség és a tizenöt százaléknyi plusz pénz tárgyeladáskor. Emellett hozzávágtak némi aranyat is, amikor lementünk a következő emeletre, de nem valami sokat. Ezek közül valószínűleg az ügyességbónusz hiánya fáj majd a legjobban.
– És mit tudnak az új képességeid? – kérdeztem tőle.
Megremegett a padló, ahogy bevettünk egy kanyart. A fények is megvillantak.
– Nem szereztem sokat. Lehetett volna egy olyanom, ami növeli a sebzésemet mozgás közben, de azt nem kaptam meg. A legjobb a Kabala. Ha Mongó megsebez egy ellenfelet, a csapatban mindenki ügyesség- és állóképességbónuszt kap. Ha meg is öl egy mobot, akkor a bónusz pár óráig kitart.
– Jól hangzik.
– Emellett az én állóképességem is növekedett tízzel. Á, és lett egy Guinness nevű képességem is, ami megduplázza az erőmet, ha részeg vagyok.
– Ezt most nem mondod komolyan.
– De. Szóval minden harc előtt be kell ugranunk a Klubba, hogy megigyak egy Dirty Shirley-t.
carl: Mordecai, csak nekem tűnik úgy, hogy ezek a kasztok jobbak, mint amiket korábban ajánlottak?
mordecai: Nem szándékosan alakult így. A ritkább kasztok nem voltak számára elérhetőek, mert a szükséges minimumot akkor még nem teljesítette hozzá. Azonban ahogy emeletről emeletre növekednek a statjai, egyre jobbakat fog kapni. És van itt még egy előny, amire nem számítottam. A kézművesvásár-mogullal szerzett egy ötös szintű Meggyőzés képességet. Mielőtt távoztatok a harmadikról, Muffin a sok-sok eladásnak köszönhetően ezt hetes szintre tudta növelni. Amikor elvesztette a kasztot, az az öt szint elúszott, viszont az a kettő, amit maga szedett össze, megmaradt, illetve a maradék képesség-tapasztalatpont is, így a Meggyőzése most négyes szintre pumpolta magát.
carl: Várj, nem értem. Ezek szerint meg tudja tartani az ideiglenes képességeit a következő emeletre? Mi a helyzet a statpont erősítésekkel?
mordecai: A statpontok elvesznek. Viszont ha eleget használ egy ilyen képességet ahhoz, hogy legalább egy szintet lépjen vele, akkor úgy tűnik, megtarthatja. A kaszt által biztosított szintek nélkül, persze. A képességtapasztalat bonyolult ügy, olyan háttérszámításokkal, amelyekre kalandoroknak nincs rálátása. Sok meló leszakítani a virágot, úgymond, és elérni az egyes szintet. De ha egyszer megszerezted, meg is vagy. Más szóval használjátok Mongót gyakran, és megtarthatjátok a Kabala bónuszt. És mostantól figyeljünk a ritkább varázslatokkal bíró kasztokra. Ha legalább egy szintet tud lépni egy varázslattal, akkor egyelőre úgy látom, megtarthatja.
carl: Ez kiskapunak hangzik.
mordecai: Lehet, hogy az is. Úgyhogy ne hívd fel rá a figyelmet. Nagy eséllyel nem veszi észre senki, amíg nem visz át varázslatot a következő emeletre. Most pedig dologra! Megpróbálok keresni egy térképet, de azért nézzetek szét ti is.
– Katia! – fordultam a nőhöz. – Neked van Útkereső képességed. Látsz valamit?
– Csak hármas szintű sajnos. Egyes volt, amikor megkaptam, és nehéz fejleszteni. Folyamatosan nyitva kell tartanom hozzá a térképem. Az előző kalauzom azt mondta, kiképzőcéhbe kell mennem ahhoz, hogy komolyabban is fejlődhessen. Hatalmasra ki tudom zoomolni a térképem, de sok mindent nem látok rajta. Mindenhol alagutak futnak, körülbelül annyira rendezetten, mint egy tál spagetti. Mondjuk, az előbb kiszúrtam egy vonatot a fal túloldalán, srégen húzott el tőlünk. A mi szerelvényünk húsz kocsiból áll, az utolsóban utazunk.
– Látsz mobokat?
– Nem. Bár általában szörnyeket nem is mutat. Ha közel érünk egy lépcsőhöz vagy védett szobához, kapok róla értesítést. Azt észrevettem, hogy a 15-ös számú kocsi másmilyen formájú, mint ez, de nem látom, pontosan milyen. Az biztos, hogy a miénkkel ellentétben nem utasszállító.
Én is megnyitottam a térképem, de a 15-ös kocsinak csak a felét mutatta. Tudtam, hogy a térkép normál esetben egy kicsit nagyobb, csak mozgás közben összébb megy. Ha Katia belátta mind a húsz kocsit, akkor az Útkereső tényleg durván kitágította a térképét. Mindemellett a térkép segítőkészen megcímkézte a kocsikat; ilyennel sem találkoztam még eddig. Mi a 20-as fülke – Személykocsi elnevezésűben utaztunk.
– Mit ír a tizenötödikhez? – kérdeztem Katiát.
– Csak egy kérdőjelet.
Szemügyre vettem a vonat hátsó falát. Általában vészkijáratot tesznek oda, itt viszont egy áthatolhatatlan fémfal volt. Végigfutott a fejemen, mi lenne, ha bombával átszakítanám, majd kiugranék a sínekre. Tekintetbe véve, milyen szűkösek az alagutak, valószínűleg perceken belül palacsintává lapítana a következő vonat.
– Oké, skacok. Menjünk, nézzük meg! – indítványoztam.
Nekieredtünk a túlsó ajtónak. Muffin a vállamra szökkent, Mongó mellém nyomakodott. Nem fért el rendesen a kapaszkodórudaktól. Ha még nagyobbra nő, vagy ha a folyosó lesz keskenyebb, bajban leszünk. Az ablak nélküli ajtó valahogy kilógott a környezetéből. Egy hétköznapi vonaton rövid átjáró köt össze két kocsit, ahol akadálytalanul lehet közlekedni. Sejtésem szerint ezt az ajtót viszont a kazamata pakolta ide. A fejünk fölötti kijelző szerint öt perc volt hátra a következő megállóig.
– Ki fogom nyitni az ajtót – jeleztem. – Katia, a te állóképességed négyszer akkora, mint az enyém, úgyhogy majd te mész előre. Jó lesz így?
Nagyot nyelt, aztán bólintott. Láttam rajta, hogy reszket.
– Ez a dolgom, nem?
– Egyet se félj, drága. Vigyázunk rád – nyugtatta Muffin.
Az ajtó félrecsúszott, és feltárult egy kicsiny, zárt tér a két kocsi között. Az átjáró fel-le ugrált, a kelleténél hosszabbnak tűnt. A falak itt harmonikaszerű, fekete anyagból készültek, ami megerősített vászonnak nézett ki. A talpam alatt egy panel húzódott, amit felemelve hozzáfértem volna a csatláshoz. Felbukkant a másik, következő kocsiba vezető ajtó, és ráfektettem a tenyerem. Mögöttem Katia elővett egy pici, ragyogó fejszét.
– Használtad azt már valaha is? – kérdeztem.
– Jóféle fegyver. Csak hát az erőm nem elég magas, így sokat nem sebez szegény. Bár nyírtam már ki vele favágó majmot.
Biccentettem.
– Na lássuk a medvét.
Félrehúztam az ajtót, és Katia átugrott rajta. Mongó acsarogva szökkent utána, elég nagy lendülettel ahhoz, hogy felborítsa a nőt. Ijedten szökkentem hátra a jószág váratlan kitörésétől.
– Az istenit, Mongó! – kiáltottam rá, majd gyorsan körbelestem, nem fenyeget-e minket valami veszély.
Semmi. Ez a kocsi éppúgy nézett ki, mint az előző.
– Rossz Mongó! – förmedt rá Muffin is. – Vigyázz Katiára!
– Oké, kezdjük újra – mondtam. – Mongó. Ne legyél tappontszarka.
A dínó válaszul sipított, közben Katia morogva talpra kászálódott. Elejtette a fejszéjét, ami jó három méterre csúszott tőle, úgyhogy most gyorsan utánaugrott.
A következő kocsi hasonló volt az előzőhöz, és ugyanúgy üres. De Katia legalább nem az arcára esett, amikor betörtünk ide. A rá következő kocsi ugyanúgy üresen fogadott minket.
Mire elértük a 16-ost, az idő már majdnem lejárt. Ha mást nem is, legalább egy pillantást akartam vetni a 15-ösre, mielőtt felkutatnánk egy védett szobát. Az után személykocsik következtek, bár Katia úgy látta, hogy az ötödik és a tizedik megint másmilyen, csak nem pont úgy, mint a 15-ös. Emellett a komplett első kocsit feketén jelenítette meg a térképe. Szerinte ez általában annak a jele, hogy mágikus ajtó mögé van zárva.
– Biztosan van valami emögött – mutattam a 15-ös kocsi ajtajára. Különbözött az eddigiektől. Ugyanúgy tolóajtó volt, de látszatra vaskosabb, szilárdabb anyagból készült.
Nem zárta semmi. Félretoltam, és beléptem az átjáróba. A következő ajtó megint ugyanúgy nézett ki. A vonat lassítani kezdett, fékcsikorgás harsant, és füst meg gépolaj szaga töltötte be a levegőt.
Statikus zajjal torzított hang reccsent a hangosbeszélőből:
– Emberek, közeledünk a 81-es számú Szirin állomáshoz. A következő megálló a 82-es számú Mora állomás, ami után a 83-as számú tranzitállomásra érkezünk.
– Szörnyek – szisszent fel Muffin. – Aprók, de sok van belőlük.
Lekaptam a kezem a 15-ös kocsi ajtajáról.
– Oké, akkor majd visszajövünk, amikor…
– Nem, nem odabent. Az állomáson! – helyesbített Muffin, épp, ahogy begurultunk az állomásra. Tőlem balra egy egyszerű peron jelent meg, fölötte a Szirin Állomás – 81 felirat lógott a mennyezetről.
– Te jó ég… – sóhajtotta Katia.
Több száz ráncos, dagadt szörny zsúfolódott össze a megállóban, kis híján átestek egymáson, hogy a szerelvény ajtajához jussanak.
A szürke bőrű démonbabák kezén éles karmok nőttek, hatalmas szájukban lehetetlenül sok fog sorakozott. A kétlábú lények térdmagasságig értek. Páran közülük a betonoszlopokon csüngtek, úgy másztak fel rájuk négy végtaggal, akár a pókok. Mást nem is viseltek, csak koszlott ágyékkötőt. Nekiugrottak a vonatnak, némelyik a kocsi tetejét is elérte, és az ajtókon kaparásztak egyként visítva, olyan hangon, mint egy nyugtalan csecsemő. Amint kiszúrtak minket, hullámokban kezdték ostromolni az ablakokat.
A vonatot még vitte a lendület, de bármelyik pillanatban megállhatott. És amikor ez bekövetkezik, az ajtók kinyílnak, a szörnyek pedig beözönlenek.
Meg is vizsgáltam az egyiket az ablakon keresztül.
Drek. 6-os szintű.
A babákat mindenki szereti, nem igaz?
Mégis mekkora seggfejnek kell lenni ahhoz, hogy ne szeresd a babákat? És mit szólnál egy adag démoni, kielégíthetetlen éhségű, megvadult babához, ami legalább ötvenfős falkákban jár? Azt rebesgetik, hogy ezek a kis csirkefogók egy kifejlett elefántot is képesek öt másodperc leforgása alatt csontig lerágni. Te meg közel sem vagy akkora, mint egy elefánt.
– Baszki, baszki! – kiáltottam fel, és visszafordultam a 15-ös kocsihoz. – Csukjuk be az ajtót! – Félretoltam a nehéz fémlapot, aztán benyomakodtunk a sötét, párás fülkébe. A helyiség rothadt hús szagától bűzlött.
A vonat ajtaja sziszegve kitárult, és a sivalkodó szörnyek beáramlottak rajta. Katia bevágta az első ajtót, majd berohant a sötét, ablaktalan kocsiba, és becsapta a másodikat is, pont, amikor Muffin elsütötte a Fáklya varázslatát, bevilágítva a teret.
– Ó, a kurva életbe már! – morogtam, ahogy észrevettem a két új szörnyet.
Fotó: Agave Kiadó
