1996-ban gimnazista vagyok, német adókon nézem az NBA-döntőt, nincsen bárhonnan elérhető internet, nincs közösségi média. Tévéműsorok, újságok és rádióadások vannak, meg rengeteg kötelező olvasmány, amelyekkel néha könnyebb, néha nehezebb kialakítani valamiféle viszonyt. A hivatalos és az örömolvasás már szétvált egymástól, sőt versengenek egymással: ami szerepel a Mohácsi-féle irodalomtankönyvben, az nyilván unalmas, ami friss megjelenés, az izgalmas. A moziban ez az év a Trainspottingról, a Fargóról és a Space Jamről szól (ez utóbbi csak Jordan története miatt). Az ősz slágere a svéd The Cardigans Lovefool című dala volt.
Verona Beach és a gengszterromantika
A film úgy indul, mint a Beastie Boys Sabotage című klipje: a tévéből ismerjük meg a feleket, rengeteg vágás, szuperül pörögnek fel az események, bemutatják a szereplőket mint egy showműsorban, majd a Montague fiúk kocsijában vagyunk, kiég a szemünk a színektől, ilyen is lehetne a reneszánsz festészet az MTV korában. A történet a tehetetlen szerelemről szól, ahogy fiatalon rájövünk, hogy a saját történetünk az a család, a hagyomány története is, és vannak keretek, amiket lehetetlen elhagyni - mi mást értene egy fiatal középiskolás, mint azt a teljesen őrült szerelmet, aminek beteljesüléséhez mindennel meg kell küzdeni. És szerettem volna hinni, hogy az MTV-klipek világa az én világom is, az öltözködés, a fények, a színek és a vágás is.
A Montague és Capulet család harca különleges volt, a film elején egymás mellett látunk két felhőkarcolót, majd azt követően már utcai lövöldözésbe keverednek egy benzinkúton a családtagok: a Luhrmannra jellemző vad színek mellé túltöltött, minden apró részletre ügyelő vizuális világ épült tetoválásokkal, aranyláncokkal és Hawaii-ingekkel (ld. David LaChapelle amerikai fotóművész képi világát). A tengerparti város dél-amerikai hangulatú, ahogy szimbolikájában találkozik az utca kultúrája, a hatalom, pénz és vallás összeolvadó szentháromságával. A történet helyszíne Verona Beach, amit Mexikóvárosban, Vera Cruzban, Los Angelesben és San Franciscóban forgattak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Luhrmann filmjeiben úgy emeli el a valóságtól a történeteit, hogy érezni a konstruáltságot, a szinte színpadi jelleget. A képnyelv olyan kollázstechnikát használ, amiben a katolikus egyház szimbólumai találkoznak a hiphop kultúráéval, ami a kilencvenes években vált mainstreammé. Verona Beach plakátjain Shakespeare-idézetek szerepelnek más-más műveiből, a fegyverek kardokról kapták nevüket, a ruhák nagy divatmárkák termékeiből (Prada, Dolce, Yves Saint Laurent) és kézzel festett Hawaii-ingekből állnak össze.
A szerelem egy nagy akvárium
Baz Luhrmann DiCapriót akarta a főszerepre, és bár sokáig úgy volt, hogy Natalie Portman lesz Júlia, végül az akkor 13 éves lány helyett, a túl nagy korkülönbség miatt, Claire Danes mellett döntöttek. A visszaemlékezések szerint állta DiCaprio tekintetét, nem jött zavarba tőle. A Romeo+Juliet ikonikus jelenetében a két címszereplő először egy hatalmas akváriumnál találkozik, torzítva látják egymást a kettejüket elválasztó vízen keresztül. Az eleve elemelt jelenetben a szereplők beöltöznek, Rómeó lovagi páncélt vesz, ezzel is visszalépve a 16. századba, Júlia angyalszárnyakat kap: ártatlan, játékos, elérhetetlen.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mindketten fiatalok voltak, de Leonardo DiCaprio már megcsinálta az Egy kosaras naplóját, és tökéletes választásnak bizonyult egy gengsztercsalád romantikus, érzékeny hősszerelmesének. Igazából itt indul el a LeoMania, ami 1997-ben, a Titanic bemutatásakor robban be: minden poszteren, csomagolópapíron, matricán, újságban és tévében ő volt látható, vagyis nem ő, csak a képmása. Ő lett a srác, akibe a lányok szerelmesek, vagyis ő lett az, akivel meg kell küzdeni minden áldott nap.
Rajtunk olvasókon múlik minden
Baz Luhrman filmje a gimnazista énemnek többet tanított az irodalomról és az olvasásról, mint az akkori magyartanárom. Azt a mágikus pillanatot mutatta meg, hogy egy regény, dráma vagy vers bármilyen régi is, mégis tud ott és akkor hozzám szólni. Az olvasás azért varázslat, mert bármilyen régi szöveg aktuálissá válhat. És emiatt értettem meg, hogy a hagyomány soha nem lezárt és érinthetetlen, hanem folyamatosan mozgásban van, csak meg kell szólítani.
Akkoriban nem nagyon érdekeltek a szerzői szándékok, a történelmi kontextusok, sőt a keletkezéstörténetek se, csak az, hogyan hat rám a szöveg. Shakespeare-t én pont bírtam, de nagyon küzdöttem vele, a nyelvével, a túlzásaival és a történelmi távolsággal, ami számomra soha nem volt igazán érdekes vagy vonzó. Engem a jelen érdekelt, a saját világomat akartam megfejteni. A szerelem nagy kérdései lehetnek örökérvényű problémák, de nem szabad úgy tenni, mintha az esztétikai döntések csupán a csomagolást jelentenék. A Romeo+Juliet generációs alkotás lett, az MTV-kompatibilis zenei és vizuális világ máshogy szólt hozzánk, más lett a vágások miatt a ritmusa, sőt a túlzásból kezdett építkezni. Hatalmas neonkeresztek között sétál a főszereplő, a családhoz tartozás nemcsak a utcai bandák közösségeit idézi meg, hanem brandinget is jelent. A szerelem a kapitalizmus termékeként jelenik meg a L’amourra átrajzolt Coca-Cola reklámokon a falakon. A film dalai slágerlistára kerültek, zenekarokat indított el, de még a szuperalternak tartott Radiohead is elkészítette Luhrmann felkérésére a film zárószámát, ami végül nem került fel a hivatalos filmzene albumra, csak a poptörténetileg fontos OK Computerre.
Banálisan hangzik, de akkor értettem meg, hogy a lényeg, a szerzői szándék vagy a szöveg akkor is működik, ha másik korba vagy kontextusba helyezzük. A film nyitotta meg nekem ezt a másik világot: Baz Luhrmann rendezői állítása nem az, hogy elég trendin megcsinálni valamit, hanem az, hogy ezek a szövegek irodalomtörténeti kontextusukból kiszakíthatók és játékba hozhatók, és bár nézőként egy másik alkotást látunk, mégis visszavezethet az eredetihez. Erre még egy példát hozunkl: Bodó Viktor rendező Závada Péter átirata alapján az Örkény Színházban készített darabja, a Kertész utcai Shaxpeare-mosó még a Luhrmann-féle világra is ráemel, hogy magyar, sőt budapesti történetté alakítsa át a Rómeó és Júliát. A tavalyi év számomra legizgalmasabb, legőrültebb és legbevállalósabb színházi előadása a szövegből kiindulva épít új világot, lép párbeszédbe a klasszikussal - ezért kötelező megnézni.
Érdemes meghallgatni Kötelezők című podcastsorozatunkat, amelyben Ott Anna Závada Péterrel beszélget a Rómeó és Júlia adaptálásáról:
A kötelező olvasmányok közös könyveink, amiket aligha tudunk elkerülni életünk során. A Kötelező podcast legújabb részében a Rómeó és Júliáról beszélgetünk Závada Péterrell.![Závada Péter átiratában Rómeó első szerelme a drog [Kötelező]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/23126/fe_229_160_kp_kotelezo_konyves_online_01.png)
