Adott egy testvérpár, Phil és George, az 1920-as évek közepén, akik a családi gazdaságukat igazgatják valahol Montanában. Nem büdös nekik a kétkezi munka, kiveszik belőle a részüket rendesen, együtt dolgozva a béreseikkel. Önmegtartóztató életet élnek, hatalmas házukban még mindig közös szobában alszanak, mint gyerekkorukban. De Phil és George jellem terén tűz és víz: míg utóbbi csöndes és zárkózott, addig testvére a domináns, aki nem rest hallatni a hangját. Phil az ész, a rideg racionalitás, aki a gyengeség látszatára is csíp és mar, ezzel szemben George a szív, aki testességét és lomhaságát gyöngéd érzelmekkel ellensúlyozza. Status quójuk felborulni látszik, amikor George egy asszonnyal állít haza. Phil könyörtelen pszichológiai hadviselésbe kezd újdonsült sógornője ellen. Nem számol azonban a nő puhánynak hitt fiával, akiben idővel mintha magára ismerne.
Thomas Savage A kutya karmai közt című regénye 1967-ben jelent meg. A rétegzett történetet az összetett figuráival egyetemben túláradó elbeszélőkedv fogja egybe. Egy-egy hosszúra nyúlt fejezetbe olykor egy egész élet vagy népcsoport premisszája belesűrűsödik, anélkül, hogy a sztori ritmusát megtörné.
Fő témája az elfojtás, ember és környezet egymásra hatása:
Phil karakterében a korszellem tükröződik, idealizált énképe azonban ellentmond önmagának. Valódi vágyainak megtagadása megmérgezi a lelkét, ami eltúlzott homofóbiában és hímsovinizmusban ölt testet. Milyen mély lehet az öngyűlölet pöcegödre? Az önmagunktól való eltávolodás feketeseggűvé degradál a szemünkben mindenki mást a környezetünkben. A nárcisztikus személyiségzavar alapja: mindig a másik a hibás. Savage egyben a kirekesztettségről is megkapó képet fest föl, irányuljon az az őslakosokra, a nőkre, a kívülállókra vagy akár a különcökre. Fölvirradt ugyan a huszadik század hajnala, de első sugarai inkább a keletet, semmint a „vad” nyugatot világítják be az amerikai kontinensen.
Az azonos című filmet Jane Campion adaptálta a Netflix számára, aki visszanyúlt a gyökereihez. A közel két évtizeddel ezelőtt forgatott Zongoraleckében egy néma asszony sodródott a civilizáció, és vele együtt a tizenkilencedik századi férfivilág peremére. Ahogy ott és akkor az Oscar-díjas író-rendezőnek sikerült zongorabillentyűnként felszínre hoznia a látszólag beletörődött főhősnő lelkében forrongó indulatokat,
éppúgy talál rá legújabb filmjében a maszkulinitás mélyére száműzött emberre.
Ebben nagyszerű partnere a színész Benedict Cumberbatch, aki hátborzongató hitelességgel alakítja a ránézésre durva és kőkemény montanai cowboyt, aki a saját érzéseit elnyomva kompenzál. Phil a múltban él, folyton a mentoráról, a rátermett Bronco Harryről anekdotázik, akinek az istállóban külön dicsőségfal is kijár. Azonban a nosztalgia rossz szokása, hogy megszépíti az emlékeket, és gyakran kitakarja az igazságot.
Cumberbatch karrierjének legellentmondásosabb és legösszetettebb figurája
Golden Globe-díjat (és akár Oscart) hozhat a színésznek. Meg is érdemelné. A mosdatlan, cinikus és intelligens farmer karakterét magától értetődően öltötte magára, hetekig nem fürödve és rászokva a láncdohányzásra. A Phil sógornőjét, Rose-t játszó Kirsten Dunsttal a kamerán kívül egy szót sem váltottak, folyamatosan fenntartva egymás közt a vibráló feszültséget. Dunst figurája rendkívüli érzékenységgel vetkőzi le a független özvegyasszony imázsát, és törik meg az érzéketlen Phil kegyetlen lelki terrorja alatt. A nő az alkohol gondűző mámorába menekül, a férje, George pedig – jó szokása szerint – homokba dugja a fejét. Phil szemellenzős öccsét Jesse Plemons remek alakításában láthatjuk. Dunsttal közös jeleneteikben nem véletlen, hogy annyi kémia szorult: a színészek nemcsak a képernyőn, hanem az életben is egy párt alkotnak.
Ebben a filmben senki sem az, akinek látszik: különösen igaz ez Rose első házasságából származó fiára, Peterre, aki csöndes elmélyültséggel szemléli maga körül a világot. A szárnyait bontogató fiatalembernek rendkívül határozott elképzelései vannak a saját sorsát illetően. A farmon mind közelebb kerül a kezdetben ellenségesen viselkedő Philhez, a férfival együtt minket, nézőket is elbizonytalanítva a szándékait illetően.
Campion filmjét finoman áthatja az érzékiség, mintegy ellensúlyozandó ezt a poros macsó világot.
Phil és Peter között valami érzékeken túli sakkjátszma folyik, a kérdés az, hogy vajon mi az igazi tétje. Bár a kissé túl körülményesen felvezetett végkifejlet erre válasszal szolgál, az adaptálást végző Campion védelmére szóljon, hogy a könyv is hasonló megoldással él. Ez az elfojtás története, ahol az érzelmek a felszín alatt takaréklángon rotyognak.
Kodi Smit-McPhee Peterje akár a tükörképe is lehetne a fiatalkori Philnek. Ő azonban nem hagyja, hogy a környezete – vagy bárki más – megtörje. Az ő Peterje inkább szélben hajladozó fűszál, aki szúr és vág. Nem véletlenül gyűjtött be már számtalan díjat az alakítása a filmkritikusoknál, és jelölték Cumberbatch, valamint Dunst mellett Golden Globe-ra. A Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetsége a legjobb férfi fő- és mellékszereplő, valamint női mellékszereplő kategóriáján kívül még további négyben, a legjobb filmdráma, rendezés, forgatókönyv és filmzene jelöltjei közé is beválasztotta a produkciót. Sőt, messzebb megyünk: könnyen lehet, hogy Campion személyében ünnepelhetjük jövőre a harmadik nőt, aki megkapja a rendezői aranyszobrocskát az Oscar-díj történetében.
Jane Campion gyengéje a szülőföldje: már a Zongoraleckében is nagy szerepet játszott Új-Zéland, A kutya karmai közt Montanájának is ez az óceániai szigetcsoport adott otthont. Mindkét filmben a háttérből szereplővé lép elő a környezet, amely egybecseng az író Thomas Savage szavaival: „Mindig is úgy gondoltam, hogy a táj formálja az embert”. Ennek a vadnyugati miliőbe helyezett, feszült, lélektani drámának a hús-vér alakjai nem hagyják élni egymást. Nem tehetik. Közéjük áll a hely, ahová születtek, és a kor, amelyben élnek. Kényszerpályára állítja őket egy elutasító társadalom. Száműzve a kutya karmai közé.