A Zsálya hercegnő és az öregnek hitt herceg első ránézésre klasszikus királylányos-tündéres mesének tűnik, és csak miután jobban belebonyolódunk a történetbe, derül ki, hogy sok szempontból ellentmond a jól ismert mesekliséknek, amelyekben a tündérek mindig kedvesek, és a bajba jutott hercegnőket mindig egy jóvágású herceg menti meg a gonosztól. Milyen élményből táplálkozik ez a mese, mi volt a kezdőkép, amelyből kibomlott Zsálya története?
A mese címét a lányom adta. Azt mondta: „Az öregnek hitt herceg milyen jó mesecím, anya, írj egy ilyen mesét!” Feladta a leckét. Hiszen ha a herceg csak öregnek hitt, akkor nyilván nem öreg. De miért hiszik annak? Úgy néz ki? De miért néz ki öregnek, aki valójában fiatal? Ezeken a kérdéseken haladtam végig, így jutottam el a válaszhoz: valaki megfordította az Időt, hogy ő maga megfiatalodjon, és aki fiatal, az megöregedjen. Innen már csak azt az utat kellett megtalálni, ami elvezet az Időhöz, hogy vissza lehessen fordítani.
A szereplők is Viola lányízlését tükrözik. Legyen benne tündér, unikornis és hercegnő. De közben tele vagyunk unikornisos-hercegnő-tündéres bárgyú mesékkel. Muszáj volt olyan írnom, ami az én ízlésemnek is megfelel. A Zsálya név mindig is tetszett, és végül is az én lányomnak is virágneve van, így majdnem olyan, mintha ő utazna Aevus királyságba.
Ha már szóba került Zsálya, időzzünk el egy kicsit a neveknél, hiszen a főszereplőnek kapásból két neve van, de egészen különleges, és időnként beszélő vagy épp vicces nevet kapott a többi szereplő is, nem is beszélve az olyan köznevekről, mint a hamardagály vagy a rögdög. Ebben a könyvben mennyire volt tudatos a névválasztás, és neked alapvetően mennyire fontos, hogy milyen nevet kap egy-egy szereplőd?
Zsálya latinul Salvia, így szólítják az Aevus birodalmába érkező kislányt. Maga az ország neve is latin, a mi év szavunk is ebből jön, ahogy a Aldo hercegé is eredeztethető a fiatalt vagy az öreget jelentő latin szavakból. Nagyon szeretek nevet adni, és egyik sem véletlenszerű.
Erigon királyt mindenki felismeri, aki szenvedett már makacs köhögéstől – a kanalas szirup neve ennyire királyi. Fényilonca egy lepkefaj, az Efirfirát pedig, ami az egyszarvú neve lett, egy afrikai népköltésben találtam. Senki nem tudja, mit jelent, de úgy hangzott egy sor, hogy „az Efirfira nőttön nő”, és amikor leírtam az unikornistojásról, amiből kikel majd az egyszarvúcsikó, hogy „a tojás nőttön nőtt” – már nem bírtam elszakadni a gondolattól, hogy Efirfirának fogják hívni az újszülöttet. Minden szereplő neve jelentéssel bír akkor is, ha az olvasó számára nem is derülhet ki a szövegből, számomra muszáj volt valamit jelentenie.
Ahogy Zsályáék egyre közelebb érnek a céljukhoz, úgy hatolunk egyre mélyebbre mi is – nemcsak a történetben, hanem talán az emberi pszichében is. Közben olyan dolgok kerülnek napvilágra, amelyekkel nagyon kényelmetlen vagy adott esetben kimondottan fájdalmas szembesülni, legyen szó akár a saját félelmek és határok legyőzéséről, vagy éppen egy olyan abúzusról, amelyet egy családtagtól kell elszenvednie valakinek. Ezek a tematikus sarokpontok mennyire voltak a szemed előtt, amikor belefogtál a történetbe?
Nem volt meg előre minden. Az utazás állomásait egy akadályversenyből emeltem át, amit a kollégáimmal tartottunk szakmai táborban a középiskolás osztályunknak, kifejezetten önismereti jelleggel. Az önmagunkkal, a félelmeinkkel, a múltunkkal való találkozásról szólt, ott bukkant fel a vak jós, a hegyi remete, a boszorkány és a rémek, akik nálam lápi lidércekké lettek. A boszorkány és a lidérc egyébként a kedvenc hiedelemlényeim, a felnőtteknek szóló Bűbájoskönyvemben is rengeteget foglalkozom velük.
A gyerekbántalmazás pedig annyira hangos téma a fejemben, hogy belehallatszott ebbe a mesébe is. Nem beszélünk róla, pedig a magyar családok legalább felében elfogadott, hogy egy szülő kezet emeljen a gyerekre. Nyilván van különbség egy indulatos pofon és a tudatos, visszatérő bántalmazás között, de nem az ütés erejében vagy gyakoriságában. A különbség szerintem abban rejlik, hogy az indulatait megfékezni nem tudó szülő tisztában van vele, hogy hibázik, bocsánatot tud kérni a gyerektől, elismeri a felelősségét, változtatni akar. A bántalmazó ellenben azt kommunikálja, hogy ez így helyes, vagy hogy az áldozat tehet a történtekről. A fiát öreggé tevő apa a mesében ilyen bántalmazó. Aki nem akarja átadni a hatalmát. És sajnos az is igaz, hogy a bántalmazott gyerek nem lehet igazán gyerek, mert annyira súlyos terheket cipel. Idő előtt öregszik meg, ahogy Aldo is, akin Zsálya nemcsak azzal tud segíteni, hogy elkíséri az Idősárkányhoz, hanem azzal is, hogy kimondja: a bántalmazás nem lehet jogos. Egy icipicit abban reménykedem, hogy lesz olyan gyerek, aki ennek hatására ki tudja mondani: amit a szülő tesz velem, az rossz. Nem én tehetek róla. Ez a gyógyulás első lépése.
Szívünk rajta: Kiss Judit Ágnes Zsálya hercegnője lett a hónap könyve - Könyves magazin
A Szívünk rajta havonta mutatja be azokat a gyerek- és ifjúsági könyveket, melyeket a program független zsűrije a legkiemelkedőbbeknek talál. Júliusban Kiss Judit Ágnes mesekönyve lett a kiemelt kötet. Júniusban a Szívünk rajta program szakmai és gyerekzsűrije szerint Kiss Judit Ágnes Zsálya hercegnő és az öregnek hitt herceg című kötete lett a hónap kiemelt könyve.
Az idő mint topik fontos témája a gyerekirodalomnak (elég csak az egyik legnagyobb klasszikusra, a Momóra gondolni) – volt olyan irodalmi előképed vagy olvasmányod, amely hatott rád akár ennek a könyvnek a megírásánál, akár már gyerekként? Egy olyan könyv, amelynek a hangulatát, képeit esetleg még most is őrzöd?
Rengeteg könyv él bennem, többek között a Momo is, bár azt már felnőttként olvastam. Az idő szerintem nemcsak a gyerekirodalom, egyáltalán az emberiség megkerülhetetlen témája. Nem véletlenül létezik annyi könyv az időutazásról. Én máig nem bírtam felfogni, hogy az időben nem lehet visszafelé haladni, csak előre. És van bennem valami hit azzal kapcsolatban, hogy létezik időn kívüli világ – még ha az a téren kívül is van.
A verseid időről időre utat találnak maguknak a meséidben is, ez igaz a Zsálya hercegnőre vagy akár A tündérkeresztanyára, és verses formában jelentek meg legutóbb a Ki brummog a barlangban? című kitalálósok is. Hogy kell elképzelnünk ezt az alkotói folyamatot, hogy fér meg egymás mellett a költői és a prózaírói én? Egymást kiszorító vagy inkább tápláló, erősítő folyamatokról beszélhetünk?
Bár egyre több prózát írok, irodalmi anyanyelvem a vers maradt. Nagyon könnyen tudom ezeket a szövegeket rögtön dalként képzelni. Amikor például Violának olvasom, azonnal dallamot rögtönzök rájuk, és ezt ő igényli is. A vers sűrítettebb, asszociatív szöveg. Vannak olyan pontok, ahol a mesének szinte muszáj átcsapnia versbe, besűrűsödni, mert valami olyan érzelmet, hangulatot kell közölni, amit nem lehet jól prózában. Az utolsó felnőtteknek írt könyvemben, a Bűbájoskönyvben is elkövetem ezt néhányszor.
A Zsálya hercegnőben felbukkant egy kalózcsalád, amely most egy teljesen új kötetbe költözött – hogyan történt mindez, és mit kell tudni az új könyvről?
A kalózcsalád Viola ötlete volt – a nevekkel együtt. Nekem kellett lennem Gurina Piszkisnek, a kalózanyának, ő volt Pandara Piszkis, a lánya. Annyira tetszettek a nevek, hogy muszáj volt felhasználnom őket. A kisebb testvért, Felderent már én írtam hozzá. Sokkal izgalmasabbak annál, minthogy epizódszereplők maradjanak. A Pagony kiadónak létezik egy sorozata Most én olvasok címmel, amely úgy épül fel, hogy az épp olvasni tanuló gyereknek adjon élményt az önálló olvasással. A sorozatok első részét csupa nagybetűvel szedik, rövid szavakkal, rövid mondatokkal, és fokozatosan lesz bonyolultabb a nyelv, a történet, ahogy haladunk a kötetekkel. A kalózcsaládról szóló sorozat első részében például azzal a problémával kell szembenézniük a tengeren élő kalózoknak, hogy elfogyott a hajón a vajas keksz. A megoldást olvassák el a szülők vagy akár a gyerekek.
Nyitókép: Pagony
