Anyámnak mondtam először. Tíz éves korom óta ketten vagyunk, ki másnak mondtam volna? Este kellett, amikor van benne elég pia. Olyankor szeret.
Kérdezted, kik ezek az új barátok, miért nem olvasok már, mi ez a haj, mik ezek a koncertek...
Béci miatt. Ő ilyen, és én is ilyen akartam lenni.
Nem érti, csak néz bambán.
Szeretem.
Most már összezavarodottan néz.
Végül megértette. Akkor láttam utoljára. Fröcsögő nyállal ordította, hogy retkes buzi vagyok. A lakásba sem tehettem be újra a lábam.
De nem gáz. A ligetben simán el lehet lenni nyáron. Utána meg...
Mindig is két lehetőség volt: Bécivel bárhol, vagy sehol.
Ma dőlt el minden. Az év legjobb koncertje, pia, meg mindenféle cucc. Megmondtam neki.
Igen. Jól látod. Vérzik. Neki meg tuti eltört a keze. Mindig ilyen hirtelen haragú.
Ő volt az utolsó esélyem. De legalább már tudom.
Nem érdekel. Egyet még zúzok, aztán belövöm az egészet. Bika, hernyó, kroki... Minden egyszerre. Most már mindegy.
Elszállunk, lebegünk, és soha többé nem jövünk vissza.
Úgysem érted. Nem tudod... nem tudhatod, mit érzek. De nem is kell tudnod.
Megrohadhattok mind.
Mit nézel még mindig?!
