Muk Péterné: Indul a pogó [Képalá]

Itt vagyok megint, itt a tömegben. A zenekar játszani kezd, érzem, ahogy a zene belekúszik a tagjaimba, felpörgeti a szívem, körülölel, lüktet bennem. A feszültség a csúcspontra ér, az adrenalinom az egekbe, egyre jobban feszül bennem. Lüktet, egyé válok a zenével. Nézem a mellettem állót, ő még nem érzi. A többiek körülöttem már igen. Indul a drop, indul a tánc! Széles karmozdulatokkal, himbálózok, finoman lökdösöm a mellettem állókat. Visz a zene, pörgök, forgok, ugrálok. Elszabadulnak az ősi ösztönök, egymásnak feszülnek az energiák. Egy lányra azonban mindig vigyáznak. A fiúk sokkal keményebbek egymással. Üvölt a zene és mindenki velem énekli a kedvenc számomat. A tömeg egy, az érzés is egy. Úgy érzem mindenki a barátom és a testvérem. 
Hopp! Valakit kiütöttem, most a padlóról pislog felém. Lehajolok és sűrű bocsánatkérések közepette, nevetve felsegítem. Átöleljük egymást, nem történt semmi. Pörgök, ugrálok tovább. Belepörgök egy rúgásba. Ez kicsit fájt. Az a fránya acélbetétes bakancs már megint. Lesz rajtam néhány kék folt. De sebaj! Ebcsont beforr. Valaki egy sörrel araszol befelé. Sóvárogva nézem. Felém kínálja. Elfogadom. Ki vagyok tikkadva. Jó nagy kortyot húzok belőle és visszaadom neki.
A barátom tőlem kicsit távolabb tör, zúz. Épp felé nézek, belehajol egy mozdulatba. Látom, el is indult az orra vére, szépen lassan lecsöpög az ingére. De ki foglalkozik ezzel. Letörli, mosolyog és zúz tovább.