Második alkalommal rendezték meg idén a Panodyssey és a Könyves Magazin közös írói pályázatát, amelyre 166 pályamunka érkezett. Közülük választotta ki a győzteseket Borda Réka és Kiss Tibor Noé. A Séta terekben, történetekben címmel meghirdetett pályázatra a tematikát továbbgondoló, arra reflektáló rövid prózai műveket vártak. Az első három helyezett pályamunkát itt, itt és itt találod, Borda Réka laudációját itt, Kiss Tibor Noéét pedig itt tudod elolvasni. A továbbiakban a shortlistes prózákat osztjuk meg a Könyves Magazinon.
Szűcs Virág Natália - A város elemei
Minden flâneuse-nek.
Állok a piros lámpánál a Szabadság hídon. Önellentmondás. Turisták fényképezkednek, én pedig azon gondolkozom, miért van, hogy csak itt érzem magam otthon. Jó olyan helyen élni, ahol mások csak áthaladnak. Akár a boldogság. Ha nincs közel a víz, nem vagyok jelen benne. Ha jelen vagyok, rájövök, hogy mindig közel van.
A lámpa átvált, de más nem szeretne átkelni, így kétszer is megállapítom magamban, hogy valóban zöld, mielőtt elindulok. Egy lépés, két pillanat, másképpen borulnak az arányok. Uszály halad el a távolban, lefelé nézve a vasszerkezetet látom.
Öt év budapestiség után tetováltattam a karomra.
Egyszer egy doktornő megkérdezte, hogy mi adta hozzá az ötletet. Nagyon tetszett neki, hogy azon a Dunán ível át, aminek a hullámait ő is igyekezett a hüvelykujjával kitapintani.
Pest állandóan szokatlan. A napfénytől kifakulni látszanak a homlokzatok, de esőben, amikor nincsen kontraszt, újra egy sűrű paletta az egész, amin utcánként húznád végig az ecsetet. Az órák elmúltát jelző harangot elnyomják az autók. Ennél sokkal gyakrabban megkondul egy építkezésen egy vasgerenda. A városnak földszaga van, de nem nyers föld. Összepréselt, átgondolt, átutazás közben elpárolgott föld. Folyó és benzin. Tulajdonképpen olyan, mint a nagyon erős semmi.
Gyakran eszembe jut, hogy nem is létezik. Csak amikor elegen gondolunk rá egyszerre. Ha egy nap mindenki elmenne nyaralni, ide pedig nem jönne senki, és a következő félórában nem is tervezne jönni vagy visszajönni, a foghíjtelkek sasszézva összezárnának, a házakra akasztott méteres hirdetővásznakba pedig belekapna a szél, és elvinné messzire az egész várost. A helyén talán később kialakulna egy tó, olyasmi, mint a Balaton.
Kivéve a Dob utca és a kiskörút sarkán. Az sosem tűnik el, megmarad, akár a tanúhegyek. Zöld fátyla alatt készülődik a kerület menyasszonya, hogy gyertyát gyújtsanak benne, és mutassa az utat a hajóknak. Ha nagyon figyelsz, némelyiket már most észreveheted. Például, amikor első albérleted padlóján nyugovóra térnél, de hirtelen valami ringatni kezd. Alattad egy vízszintes erdő, árbocok tartják az emeletet. Kinézel, az éjszaka hullámzik, tarajain néha megcsillan a fény, egy lámpa a szomszéd ablakban.
Egy szó szökken ki a körfolyosó korlátján, de már nem hallja senki, az egész ház elaludt.
Ha ilyenkor megvárod, hogy felgyorsuljon az idő, a hamarosan kezdődő napodat egyszerre láthatod a távoli jövővel. Bábel bérházai közös nyelvre lelnek, a több emelettel megtoldott patinás, száztíz éves, egy éjszakás épületek személyragjaikat hasonlítják össze. Egyetlen hitem főpapjai, a pincérek, körbetáncolják a teraszt, és azt kérdezik, mit adhatnak. Taps fogad, amikor kilépsz a kapun. Ezer vízkéz ünnepel. Budapest, egyébként, maga is folyadék. Felveszi a tárolásra szolgáló edény alakját, részecskéi állandóan, tetszőleges módon helyet változtatnak.
Rohansz végig az utcán. A távoli páholyként lebegő felhő meghajol és már csak a köd marad. A kapualjakban sorra gyúlnak a villámok, az egyik hangos csapódással dördül. Kérjük, vigyázzanak. Egy dermedt kariatida figyeli az esőt. Még sosem láttad. „Micsoda időnk van.” Aranyszínű, lekapart sorsjegyet tart a kezében, legyezni kezdi magát. Nem látod, hogy mennyit nyert rajta. Kürtszó verekszi át magát a hömpölygő utcán, teherautó követi, majd megáll egy kávéház zöld sellője előtt. Szemben egy összeolvadó árnyék még éppen behúzza a függönyt. Az éjjel-nappali boltban sakk-készletet pakolnak el a kasszaszalagról. Csecsemő sír fel a gangon – triviális szimbóluma az új kezdetnek.
Budapest huszonhárom falu, és ezt nem sértésnek szánom.
Se nem arra, hogy elválasszam önmagától. Ellenkezőleg. Az egyes falvak tartsanak össze. Előbb magukkal, majd akár egymással is. A szellőzőket elzáró PUR hab alakok az erkélyt kémlelik. „A francba, fel kell mennem az Akácfára.” –sóhajtja az egyik. Amikor szomjasak a muskátlik, ők vízköpőnek képzelik magukat. Ahogyan mi is valaki másnak, amikor szomjas a föld és vele együtt minket is öntöznek, vagy mi magunk vagyunk szomjasak, vagy már éppen nem, mielőtt másnap csak annál inkább.
Aztán minden visszatér a rendes medrébe. De még mindig nem tudom, hogyan mondjam el a szomszédasszonynak, hogy amíg távol van, szeretném én öntözni a virágait.