Solymosi Lukács: A kicsi [Panodyssey]

Második alkalommal rendezték meg idén a Panodyssey és a Könyves Magazin közös írói pályázatát, amelyre 166 pályamunka érkezett. Közülük választotta ki a győzteseket Borda Réka és Kiss Tibor Noé. A Séta terekben, történetekben címmel meghirdetett pályázatra a tematikát továbbgondoló, arra reflektáló rövid prózai műveket vártak. Az első három helyezett pályamunkát itt, itt és itt találod, Borda Réka laudációját itt, Kiss Tibor Noéét pedig itt tudod elolvasni. A továbbiakban a shortlistes prózákat osztjuk meg a Könyves Magazinon.

Solymosi Lukács: A kicsi

Állok a buszmegállóban, hideg szél fúj. Fűtött autók fel-alá tekeregnek a Nyugati előtt. A hidegtől tejesedik a kipufogók füstje, a házak ablakai sárgán világítanak. A buszra várók vigyázzban, zsebre dugott kézzel állnak, nehogy átjárja őket a szél. Rágyújtok. Páran rám néznek, hogy mozgolódok. Nem szoktam megállóban cigizni, amióta tilos, de ma kaptam visszajelzést a hatodik munkahelyről, hogy nem vettek fel dolgozni. És nincs hetedik.

A számból eregetett füstöt kicsavarja a szél. Utánanézek, akkor veszem észre Veszelka Tomit.

Bennem már rég nincs félelem.

Odamegyek hozzá, hogy kezet fogjunk, de ő nem néz rám, csak annyit mond, hogy „Bocs, nem”. Vállig érő, göndör haja van, valamivel magasabb nálam. Tizenöt éve majdhogynem tarkopaszon járt iskolába.

– Adj hát egy cigit – mondom, pedig még el se szívtam a sajátom. – Adj egy cigit, vagy kibelezlek! – mondom a varázsmondatot, amit még ő égetett az emlékezetembe. Felkapja a fejét.

Megismer. Diadalittas állapotba kerülök.

– Nem dohányzom – feleli ergyán, mint aki szégyelli vagy sajnálja.

– Leszoktál?

– Le – feleli lehajtott fejjel. A hirtelen jött öröm kámforrá válik. Mérhetetlen dühöt érzek.

Többet nem akar mondani, arrébb áll, mintha egy bűzlő hajléktalan lennék. Az egész megálló szeme láttára!

Van pár kavics a földön. A legnagyobba belerúgok a lyukas tornacipőmmel, őt célozva. Bokán találom. Felszisszen, bosszúsan felém néz. Ha bakancs lenne rajta, akkor meg se érezte volna, de szűk öltönynadrágban és makkoscipőben fagyoskodik.

A kereszteződésnél feltűnik a busz, Veszelka remegő kézzel veszi elő a telefontokjából a bérletét. Én az interjúra is blicceltem.

Gyorsan kell szívnom a cigit, mert lassan zöldre vált a lámpa és itt lesz a busz, ami elvisz mindkettőnket. Ki tudja, merre? Ki tudja, hol áll meg? Régi idők költőinek elcsépelt sorai. Veszelka egyszer azért vert meg a szünetben, mert hibátlanul szavaltam el órán a verset. „Adj a buzinak!”

Megindul a forgalom, és vele együtt a buszunk is. Veszelka a megálló széle felé lép.

Az emlékektől felbátorodom.

– Hová futsz, kisnyuszi? – szólok oda neki. Többen felém fordulnak. Undor ül a szemükben. Az egyik nő mintha megijedne a mosolyomtól. – Hozzád beszélek!

Beleszívok egy jó izmosat a cigibe, és megindulok a buzi felé. De ő továbbra is mindent elkövet, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Hátulról megragadom a nyakánát, hogy kitoljam a szegélyig, de mivel magasabb, és lábbal betart, nem sikerül. Talán még most is erősebb nálam. A busz megállíthatatlanul simul be a megállóba, a fényszórója az arcunkba vakít.

– Engedd már el! – kiált egy nő a hátam mögül. Én rögtön engedelmeskedem neki, és káromkodva lökök még egy utolsót Veszelkán. Nem volt jeges a járda, hogy elcsússzon.

A kék busz beáll. Szomorú vagyok. Nem akarok felszállni. De nem bírom tétlenül nézni, ahogy elúszik előlem a bosszú esélye. Az ajtók kinyílnak, és miután az utasok leszállnak a buszról, a megállóban állók elkezdenek felnyomulni a buszra. A kis buzi előre enged pár nőt, ezért várok.

Ha ő nem száll fel, akkor én se.

– Csak utánad – mondom, mikor már jóformán ketten állunk az ajtó előtt.

– Hagyj már engem békén, jó? – mondja, és még mindig nem néz rám, de behúzott nyakkal végül felugrik a buszra.

– Nini, a cigim még nem égett el! – tartom fel a parázsló csonkot felszállás közben. Több utas rám néz.

Az ajtó nyitva marad, jön be a hideg és a busz kipufogófüstje is mintha terjedne az utastérben. Többen vizslatnak, hogy a tövig szívott cigim okoz-e ilyen füstszagot. A kis buzi egészen hátramegy, elbújik két lány mögé, mint anno én. Kövér csikk kuckózik az ujjamon. Jó nagyot szívok bele, majd kifújom a füstöt. Ezt érdemlitek, kibaszott buzik, amiért magamra hagytatok. Hol van az a falu, amiről az afrikai közmondás beszél? Ez lenne az? Ez a buzik gyülekezete? Ez a sok csicska?

Beleszívok még egyet, majd elfricskázom, de az ajtó pont ekkor záródik be, és a csikk nagyot szikrázik az üvegről visszapattanva. Egy ott álló lány táskájába esik, aki gyorsan elkezdi kiforgatni a retiküljét.

– Maga mit képzel? – kiabál rám egy öregasszony. Ennek nem így kellett volna történnie. Majdnem odamegyek, hogy segítsek kiszedni az égő csikket a táskából, de megtántorodom, az meg nem akar kiesni, hanem az ütésektől egyre csak szórja belülről a szikrákat, mint egy vulkán.

– Mindenki fogja be a kibaszott pofáját! Akinek nem tetszik, hogy cigizek, az álljon elém! – kiáltom el magamat. A busz egy helyben áll. Senki nem szól, csak a busz motorja zörög, köhög.

Félek, hogy hátulról le fognak ütni, de nem fordulok meg, nehogy lássák egyre növekvő bizonytalanságom. A parázsló csikk végül kiesik a busz padlójára és az a kevés dohány is kifordul belőle, ami még maradt benne. A lány gyorsan elnyomja bakancsával, majd a mellette álló sráccal elkezdik felkapkodni a cuccait a földről. Ez alatt a pár másodperc alatt biztosan kiégett a táskája belseje. Ha lenne elég pénzem, felajánlanám az árát, de tudom, hogy annak a fasz Veszelkának kéne ezt valójában kifizetnie.

Kinyílik a busz ajtaja. Mindenki a termetes sofőr irányába néz, aki egyenesen felém tart, mint egy mindent letaroló orrszarvú.

Nem bírok mozdulni.

Kibukik belőlem egy „Mi van?”, és még a pali felé is nyújtom ernyedt karom, mintha ütni készülnék, vagy nem tudom.

Megfog a nyakamnál, valahogy úgy, ahogy korábban én Veszelkát, én meg betámasztok. Az életem árán sem hagynám ennek az izzadt, hájas gecinek, hogy lelökjön. Tartom magam, mint egy csökönyös állat, fújtatok. Többen kiáltoznak, de nem értem, mit. „Adj a buzinak! Adj a buzinak!” A bal oldalamra esem, a térdem nagyot csattan a hideg, kemény járdán. Az egész busz engem bámul, épp mint azon a kilencedikes kiránduláson, ahol harmincan nézték végig, ahogy a szart is kiverik belőlem. Veszelka most a telefonjába mélyed, nem néz rám. A kabátom kiszakadt, a karomon lehorzsolódott a bőrt. A sofőr vár, hogy kérek-e még. Ő a pásztor, aki védi a nyáját.

– A kicsit könnyű bántani! – nyögöm remegő ajkakkal, majd szinte azonnal feltör belőlem a sírás.

Az ajtó bezáródik, és a busz otthagy engem.