Patai Árpád: Bicigli [Panodyssey]

Második alkalommal rendezték meg idén a Panodyssey és a Könyves Magazin közös írói pályázatát, amelyre 166 pályamunka érkezett. Közülük választotta ki a győzteseket Borda Réka és Kiss Tibor Noé. A Séta terekben, történetekben címmel meghirdetett pályázatra a tematikát továbbgondoló, arra reflektáló rövid prózai műveket vártak. Az első három helyezett pályamunkát itt, itt és itt találod, Borda Réka laudációját itt, Kiss Tibor Noéét pedig itt tudod elolvasni. A továbbiakban a shortlistes prózákat osztjuk meg a Könyves Magazinon.

Patai Árpád: Bicigli

Tiltják, hogy áthajtsak az országúton, de miért is mennék? Se bolt, se iskola, csak két utca van a túloldalon, meg Nádházi lakik ott, de vele csak kapura rúgdosni tudok, hiszen poliós, igazi focihoz legalább egy futni tudó ellenfél kell. 

Szeretek biciglizni. Persze tudom, hogy kával kell írni, de mi csak biciglinek hívjuk. Nőivázason még nem éri el a fenekem az ülést, állva hajtom. A férfivázason az összekötő rúd alatt. Kapok egy használt kisbicajt, ami nagyobb, mint egy gyerekbringa. Vele nagyon szeretem a száguldást. Azt, ahogy a levegő belehasít az arcomba. Különösen szembeszélben. Ha meg hódara is száll, akkor úgy érzem magam, mint Scott a Delta elején. Szeretem a tavaszt is, a madarak csicsergését, az illatokat, a fák nyáron hűs árnyékát. Néhol meg-megállok, leggyakrabban a piactéren vagy az iskola mellett, de bármelyik utcán is, ahol fiúk fociznak, beszállok egy-két órára, de

inkább csak magamban szeretek biciglizni. 

Nyerünk az úttörő-akadályversenyen, szerintem azért, mert hibátlanul rajzolom föl a falu térképét. Persze könnyen megy, hiszen minden héten minden utcán végighajtok többször is. Az összes utca egyenes és derékszögben keresztezik egymást, ami világrendként ivódik belém, sokáig nem is értem, miért van máshol másképp. Persze nincs sok, a betonúttal párhuzamosan négy utca van, rájuk merőlegesen a Diófasor, a Dózsa, az Iskola, a Kossuth, a Béke, a Ságvári, most már Bethlen, az Óvoda, a Kisgyár, az Új, a Katona és az Ady. A tanácsház előtti kis utcát is berajzolom és az országút túloldalán lévő Nap és Hajnal utcát is. Tudom, hogy tökéletes. A tanár nézi, próbál hibát találni benne, de tudom, hogy nem fog. Pestről jár ki, jó, ha három utcában járt már.

A falumban mindent és mindenkit ismerek, noha naponta jön egy-két család. A szüleim szerint azért, mert vidéken tönkremennek a téeszek, és nálunk olcsók a telkek. Albérlettel kezdik. Aztán egy kisebb, majd újabb és újabb bővítésekkel egyre nagyobb saját házat építenek.

A legtöbbet az új hóbort kapcsán a Párttitkárbalogékon nevetünk. Nemrég a három fokos lépcsőjüket elbontották, és tizenegy fokú, új lépcsőt betonoztak a házuk bejárata elé. Laci be is hívott, hogy kipróbálhassam, de a lépcsőfokok olyan keskenyek, hogy még az én talpam is csak oldalazva fér el. Előre tipegnek és jobbra vagy balra néz a fejük.

A házba nem mehetek be, ők se szoktak,

hiszen a nyárikonyhában laknak. 

Ha végzek az iskolával, anyám gyakran küld el bicajozni. „Csak a Dunához ne menj!” mondja, és óv, nehogy belefulladjak, de az ártérre sokszor eljutok. A hatalmas gödrökből agyagot, kavicsot bányásznak, de lehet, hogy már nem szabad, a homokot inkább Lakihegyről hordják lovaskocsival, na, az aztán biztos, hogy tilos. Igaz, mi is onnan hozzuk a bővítéshez, de csak este, mert akkor már nem figyelnek. Ülök büszkén a lovaskocsin Dodi mellett, aki észreveszi, hogy tátva marad a szám a káromkodásától, így az egész úton egyetlen ismétlés nélkül szentségel. Az ártéri gödrökben szeretünk játszani. Mindenfélét odavisznek, még az autóroncsokat is. Egyszer Hatvani leesik, el is törik a csuklója. Jó lenne egyszer egy lezuhant repülőgépet is megnézni, bemászni a pilótafülkébe, de azt addig őrzik a ruszkik, amíg füstöl, utána meg az utolsó szögig elszállítják. Csak a hamu és korom meg a megpörkölődött föld és fák maradnak.

A falum szélén van Pest, nem szeretem. Nálunk csak a betonúton jár, másfelé alig van autó, ott állandó a motorbőgés, a fékcsikorgás. A lámpák gyakran pirosra váltanak, visít az autóduda és rendőrsíp hasít belém. Bicajozni nem mernék. A pesti utcák girbe-gurbák és össze-vissza metszik egymást.

Miért jó ez nekik?

Itt a fák és házak közein átlátok, ott mindenütt falak állnak elém. Ha Pestre kell menni bevásárolni, mindig hányingerrel küzdök a buszon, többnyire hányok is. Szüleimnek be-beszólogatnak, én szégyellem magam, sokszor le kell szállnunk. Utálom, ahogy a busz motorja már megint bűzösen felbőg, hogy a következő pillanatban újra fékcsikorgatva megálljon összepréselve a már addig is egymásba nyomakodó, izzadt testeket. A falumban élők kedvesek és gyakran megszólítanak, azokat pedig nem ismerem, mogorvák vagy kiabálnak. 

Nálunk aszfalt csak az országúton van meg a kisgyárig. A többi utca földes, a nyomvályúkba vagy a pocsolyákba szokás kihordani a hamut, amiben van sok nem éghető fémdoboz, tubus, ezeket mind összeszedem. A tyúkólunk mögé van elrejtve a gyűjteményem. A Barátság utca vége meg teljesen füves. Ahogy repesztek, megijed a legelésző birka, megugrik, megfeszül a pányvája, nekihajtok, hatalmasat taknyolok. Nehezen tápászkodom föl, a bal karomat lehorzsolom. Sírni kezdek, a birka meg csak áll, bárgyún néz, békésen béget. 

A Diófasor végére szorongva tekerek, ott van a barak. Ott nagyon szegények laknak, a házaik nem vertfalas agyagból vagy vályogból, semmiképp sem téglából készülnek és nem cserépfedéssel, hanem ócska deszkákból, kátránypapírból. Életem első öngyilkosával is itt találkozom, a harmincéves Jánossal, akinek a felesége anyámmal együtt dolgozik. Jánosnak hosszú, fekete pajesza van, ami ijesztő. Az ott lakók, különösen János, mindig szúrós szemmel néznek felém évek múlva is, mintha el akarnák venni a bringámat.

Ha arra megyek, száguldok, mint a meszes, nehogy utolérjenek.

Élvezem a veszélyt és a bátorságomat, de azért mindig beleizzadok.

Szűcs néni háza mellett gyakran kell elkerekeznem, mert arrafelé lakik Vilma néni, a tejes. A házat alig átlátható, szúrós bozót veszi körül. Sokszor megállok, bekémlelek, de ha meglát az öregasszony, rikoltozni kezd, és még a seprűjét is felém hajítja. Szerintem boszorkány.

Negyven évvel később Krőzus vagyok. Van a harmincéves Csepelem mellett egy váltós és egy nyomatékérzékelős villanybringám is. Volt, hogy százötven kilométert is bicajoztam egyetlen nap alatt, nem a villanyoson, de mostanában negyven-hatvan elég. Régóta nem lakom otthon, sokszor egy másik kontinensen vagyok, de hetente legalább egyszer, néha csak egy-két percig, máskor egy-két órányit az egykori falumban tekerek.