Evellei Kata: Kereszthuzat [Panodyssey]

Második alkalommal rendezték meg idén a Panodyssey és a Könyves Magazin közös írói pályázatát, amelyre 166 pályamunka érkezett. Közülük választotta ki a győzteseket Borda Réka és Kiss Tibor Noé. A Séta terekben, történetekben címmel meghirdetett pályázatra a tematikát továbbgondoló, arra reflektáló rövid prózai műveket vártak. Az első három helyezett pályamunkát itt, itt és itt találod, Borda Réka laudációját itt, Kiss Tibor Noéét pedig itt tudod elolvasni. A továbbiakban a shortlistes prózákat osztjuk meg a Könyves Magazinon. Ezúttal Evellei Kata novelláját olvashatod el!

Evellei Kata: Kereszthuzat

Amikor benyitott az öregszobába, Laurát sötétség és csönd fogadta, és az a megmagyarázhatatlan szag, amit a nagyszülei lakásában is mindig érzett. Az ablak mögött téli reggel körvonalai sejlettek; a kiszáradt tujasort még alig lehetett megkülönböztetni a tetőktől. Laura behajtotta maga mögött az ajtót, ügyelve rá, hogy hagyjon egy ujjnyi rést. Édesanyja sohasem tudta megszokni az érintőzárakat, a lakásban mindig minden ajtó nyitva kellett hogy álljon; a fények, zajok, szagok feltartóztathatatlanul szivárogtak át egyik szobából a másikba. Márk ideges lett, amikor Karina szobájából kihallatszott a tévé, amikor nem tudott aludni az éjszakai világítástól, amikor a szellőztetőrendszer sípolt, hogy huzat van. Ilyenkor fojtottan szitkozódott, amit Karina nem hallott, Laura pedig úgy tett, mintha nem hallaná.

A vastag, porfogó szőnyeg sarka föl volt gyűrődve; Laura már épp eligazgatta volna a papucsa orrával, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy a félhomályban mozdul valami. Akaratlanul is oldalt lépett, és fölszisszent, ahogy a kislábujját bevágta a virágállványba.

Behunyta a szemét, összeszorította a fogát, amíg a fájdalom alább nem hagyott.

Amikor kinyitotta a szemét, úgy látta, az anyja lakásából áthozott bútorok ellenségesen merednek rá: csupa szürke, barna forgácslap darab, éles vonalakkal, hegyes sarkokkal. A szabályzat szerint az öregszobában minden sarokra tompítót kellett fölszereltetni, Karina makacskodására azonban eltekintettek ettől, hangsúlyozva, hogy az esetleges balesetekből eredő költségek a családot terhelik. Márk fásultan legyintett, és a dolog ennyiben maradt. 

Ahogy fölnézett, Laura rájött, hogy saját tükörképét látta mozdulni a szoba egyik sarkát elfoglaló antigravitációs tartály finoman ívelt üvegfelületén. A kijelző, amelyet eddig eltakart előle a fikusz lombja, megnyugtató zöldeskék színnel világított, jelezve, hogy a készülék üzemképes. Laura, tükörbeli mását szemmel tartva, a nadrágzsebébe nyúlt, előkotorta a telefont. Miután az uszodákat bezárták a városban, Karina panaszkodott, hogy nincs hová mennie mozogni. Márk persze kíméletlenül rámutatott, hogy Karina előzőleg sem járt el mozogni, de Laurának végül sikerült kiharcolnia, hogy anyjának beszereljenek egy tartályt, amely – mint azt a szalonban siettek tudatni velük – ízületmegújító és masszázsfunkcióval is rendelkezik. Az otthonápolási hitellel nem lesz gond, az szükség esetén át is örökíthető, győzködte Laura a férjét. És nekünk még van esélyünk arra, hogy valaha gyerekünk legyen. Márk ránézett, megvonta a vállát. Ha neked ez ilyen fontos, mondta. Nekünk fontos, javította ki Laura, és megrendelte a készüléket.

A nő az ágy mellé lépett – papucsa neszét elnyelte a szőnyeg –, a gombócba gyűrt takaróra nézett. Össze kellett volna szépen hajtani, futott át az agyán önkéntelenül. Jobban gondot kellett volna viselnie az anyjára, hiszen öreg volt már. De Karina sohasem volt tekintettel rájuk. Soha.

Egy karnyújtásnyira tőle, az éjjeliszekrényen Ava központi vezérlőegysége pihent; a tenyérnyi méretű dobozka lágy vonalai jólestek a szemnek, a tartályhoz hasonlóan elütöttek az ormótlan bútorzattól. Laura megfordult, óvatosan leereszkedett az ágy közepére. Az ergonomikus matrac besüppedt a súlya alatt, szinte körbeölelte, mintha nem akarná elengedni. A konyhában valami megcsörrent, Laura izzadó kezéből kis híján kicsúszott a telefon. Márk alighanem a kávét készíti elő, nyugtatta meg magát. Kioldotta a készüléket, és megnyitotta a diktafont. A fájlok számozva voltak, de Laura pontosan tudta, melyiket keresse. Kiválasztotta a 2. számú fájlt, fölemelte a kezét, és visszafojtott lélegzettel megérintette a „Lejátszás” gombot.

– Jó reggelt, Ava – szólalt meg Karina hangja, kissé tompábban, mint szokott. Laura annak idején meglepve tapasztalta, hogy a telefonhangok a technikai fejlődés ellenére alig különböztek attól, amihez gyerekkorában hozzászokott. Ava vezérlését eredetileg angolul akarták hagyni, de Karina erősködésére végül magyar nyelvre állították át, ami most megkönnyítette Laura dolgát –

a prozódia kibogozása még mindig nehézséget okozott a rendszernek.

– Jó reggelt, Karina! Hogy aludtál?

Ava derűs és energikus volt, mint mindig, a hangjában nyoma sem volt bármi rendellenesnek. Vajsárga fénye is ugyanúgy világított. Laura kiengedte a levegőt. Tudta, hogy Ava nem feltétlenül vár választ – Karina nem szeretett MI-eszközökkel beszélgetni, ezért Avával is kurtán bánt –, de a biztonság kedvéért csaknem egy órányi anyagot vettek föl titokban. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogyan győzhetnek meg egy okosrendszert, hogy akivel beszélget, az valóban élő ember. Fordított Turing-teszt, mondta Laura erőltetett humorral aznap éjjel, amikor először szóba került a dolog. Márk nem tudta, mi az a Turing-teszt, és különben sem volt kedve viccelődni. Tudom, hogy az OÁH nagy pénz, de az édesanyádról van szó, mondta.

És akkor mi van, válaszolta Laura.

– Elég rosszul aludtam. De hát öreg vagyok már – mondta most Karina a telefonból.

– Sajnálattal hallom. Remélem, hamarosan jobban érzed magad. Mennyi ideje használod a tartályt?

– Négy perce.

– Javasolhatom, hogy kapcsold be a biztonsági érzékelést?

– Jól van ez így.

– A biztonsági érzékelés segít megelőzni a baleseteket még akkor is, amikor a központi rendszer nem aktív. Ajánlott bekapcsolva tartani.

Karina erre már nem válaszolt. Ava várt egy percet, majd tisztelettudóan kikapcsolt, fénye kihunyt. Laura leengedte a kezét, a telefont a zsebébe süllyesztette.

A tartály felé fordult, farkasszemet nézett a tükörképével,

és egy pillanatra úgy rémlett neki, valahol a mélyén, a homályban látja az odabent lebegő testet, amelynek az arca annyira hasonlított az övére.

Fölegyenesedett, az ablakhoz lépett, kézzel nyitotta ki, hogy ne ébressze föl Avát. A reggel csípős volt, most mégis jólesett a nyirkos kinti levegő; mélyet lélegzett belőle, az arcán bizonytalan mosoly jelent meg. Mielőtt még az érzékelő jelezte volna a huzatot, kilépett a szobából, az ajtót gondosan résnyire nyitva hagyta.

Ideje kávézni.

Fotó: Valuska Gábor