A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Kiss Tibor Noé készülő kötetének negyedik részletét olvashatjátok. Az első részletet itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, negyediket pedig itt találjátok.
2019. március 27., Nyizsnyevartovszk. Itt ragadtunk, lezárták a repülőteret. Bár Sztyopa próbálkozott, nem kaptunk engedélyt a felszállásra, errefelé a meteorológusokat szentként tisztelik, senki sem mer vitatkozni velük. Az előrejelzések szerint hóvihar közeledett északról, ami estére meg is érkezett. Sztyopa nagyon bosszankodott. Estére mindenképpen haza akart érni, hogy lemehessen a klubba. Engem a tajga leszoktatott a bosszankodásról. Az első pillanattól kezdve megszoktam a tempóját. Ugyanazokat a dolgokat ismételgetjük hónapokon át, mintha nem is telne az idő.
Nincs miért bosszankodni, a tajgában ki vagy szolgáltatva, minden erősebb nálad.
Kicsit még örültem is a légtérzárnak, mert eddig sosem volt alkalmam szétnézni a városban. Nem mondanám, hogy a kedvencem lett. Lakótelepek mindenütt, még a Nemzeti Múzeumot is egy panelház földszintjén találtam meg. Azért kattogtattam, mint a kisdiák, aki betartja az első alapszabályt: „fényképezz le mindent!”. Közben nem hagyott nyugodni egy gondolat, amin mostanában egyre többször morfondírozok. Éreztem valami otthonosságot a házak között. A Havannán nőttem fel, emlékszem ezekre a szürke kaputelefonokra és fém mászókákra. Eszembe jut a gyerekkorom, az anyám, a panelházakról mindig anyám jut eszembe. Aztán a szombat reggeli lángos és a vasárnap délutáni teregetés illata, csupa otthonos emlékkép, miközben látom és érzem, hogy milyen rideg, sivár, pusztító hangulat árad ezekből a szürke háztömbökből. Nem tudom még hová tenni ezt a dolgot.
Annak örülök, hogy délután sikerült eljutnom a Szamotlor meghódítóinak szobrához. Egy olajmunkást mintáz, aki az egyik kezében csákányt, a másikban tálat tart. A gránittalapzattal együtt legalább húsz méter magas. Igazán monumentális szobor, voltaképpen még tetszik is. A helyiek Aljosának hívják, a tálban pedig a kőolaj örök lángja ég. Ezeket a taxistól tudom, aki végig dohányzott a kocsiban, a visszaúton pedig a baskírokat szidta. Egyre nehezebben viselem ezeket a hülyeségeket. Mondtam neki, hogy hagyjon békén ezzel, magyar vagyok, a baskírok pedig a rokonaink. Akkor elhallgatott. Valami borravalót azért adtam neki, amikor kirakott a kocsiból.
Ezerötszáz rubelért kaptam egyágyas szobát. Leírhatatlan az az ízléstelenség, ahogyan berendezték. Minden rózsaszín, még a függönyök is, a kilincseken és az olvasólámpán aranyozott lakkozás. Recseg-ropog alattam az ágy, a falakon átszűrődik a zene és a férfiak kurjongatása. Mattrészegek, mint ahogy a recepciós is mattrészegen keresgélte percekig a szobakulcsot. A korábbi naplójegyzeteimet olvasgatom, hátha találok valamit, ami most is fontos lehet. Ma már mosolygok a naivitásomon, hogy húsz évvel ezelőtt milyen tervekkel érkeztem ide. Hogy mit hittem az emberekről, és erről az egész világról.
Ehhez képest mostanra minden összeomlani, végleg eltűnni látszik, és csak egyetlen konstans dolog maradt: az ital.
Nem tudok aludni. Nemcsak a hangoskodás miatt, Olegnél éjjel-nappal üvölt a tévé, még sincs gondom az alvással. Talán felkavart a város, a maga idegenségével. De bennem is rengeteg a bizonytalanság és a szorongás. Azt hiszem, mégis csak ez az igazi ok. Az egész utazással kapcsolatban érzékelek a levegőben valami különös feszültséget. Már a vízumot is nehezebben adták ki, és a helyi hivatalnokok is egyre gyanakvóbbak. Szurgutban egy tisztviselő egyenesen azt kérdezte tőlem, hogy kém vagyok-e. Nagyon remélem, hogy Natasa most is segítőkész lesz velem, legalább a régi ismeretségünkre való tekintettel. Tartok az Oleggel való találkozástól is, Alina halála nagyon megviselte. Azt hiszem, kezd lerobbanni. Tartok tőle, de már várom is. Ő az egyetlen ember, akiben itt vakon megbízom. Alaposan felkészültem az útra, pontos tervekkel érkeztem, tiszta a lelkiismeretem, talán ez a hit segít legyőzni a bizonytalanságot.
Nehéz nap volt. Kinézek az ablakon, a hó már csak szitál. Az utcai lámpák fényében látom. Néhány óra múlva indulunk tovább a helikopterrel, jó lenne addig aludni.