A generációs regény zsánerének, főleg, ha egy fiatal generáció életét, problémáit próbálja bemutatni, több buktatója lehet. Például az adott generáción kívül eső olvasóközönség rugalmatlansága vagy teljes elzárkózása, és a félreskatulyázás. Ha egy könyvnek kamaszok vagy fiatal felnőttek a főszereplői, az kizárólag ifjúsági lehet, ami pedig, dacára a műfaj dinamikus fejlődésének, még mindig egy lesajnált és félreértett irodalmi kategória. Esetleg Bildungsroman, amelyben egy sorsfordító esemény fordítja arccal a felnőttkor felé a főhőst, és vonatja le vele a felejthető tanulságot. Bár az álnéven publikáló Storno Milán írói debütálása nem ifjúsági regényként, és nem is Bildungsromanként olvastatja magát (ha valamiként olvastatnia kéne, akkor inkább azt mondanám: stagnálástörténet), mégsem veszi hibátlanul a buktatókat. A Margó-díjra jelölt Földalatti nyár a hazai irodalomban kissé idegenül hangzó ergodikus jelzőt próbálja magára húzni: kísérletinek van szánva, ám egyelőre csak kísérletezik a kísérletezéssel. Azt viszont eléri, hogy az olvasó hálát adjon, amiért már vagy még nem a megénekelt generációhoz tartozik.
Kallódásból jeles
Főhőse egy teljesen átlagos huszonéves egyetemista, aki a bulinegyed egyik szórakozóhelyén poharazik a diákmunkások csapnivaló órabéréért, főállásban kallódik, és gondolatban cinikus megjegyzéseket tesz az őt körülvevő világra. Kallódásából egy nem lineáris történetvezetésű kisregény kerekedik, plot tehát nincs, helyette gyorsan felvillanó snitteket kapunk és erős, élőbeszédszerű párbeszédeket. A Földalatti nyár leginkább egy szkeccsfilmhez hasonlít, olyan, mintha újraforgatták volna a Nekem Budapestet, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Storno remekül teremt atmoszférát, és jó érzékkel találja meg hozzá a nyelvet is. Budapestje fullasztó, monoton zakatolás, hétvégére teljesen kontúrjukat vesztő emberekkel, arcról pergő vakolattal, omladozó díszletekkel, prózája szikár, minimalista. Párbeszédei ritkán lépik túl a small talk határait, ám még a muszájból vagy udvariasságból odavetett mondatok mögött is érezni a főhős drámáját, vagyis azt, hogy milyen úgy megpróbálni valamilyennek lenni, hogy már az elején tisztában vagy vele, kizárólag ugyanolyan lehetsz.
(Kép forrása: NOWBooks)
Ha körülnézünk az elmúlt időszak magyar megjelenései között, Gerőcs Péter, Potozky László vagy Dékány Dávid szövegeiben könnyen felfedezhetjük a főhős lelki társait. Storno fiatalemberének banalitása és tragédiája épp az átlagosságában rejlik, cinizmusa nem távolítja el a kortársaitól, sőt, mintha kizárólag azért tenne megjegyzéseket másokra, hogy addig se kelljen a saját problémáival foglalkoznia. A társadalomkritika tehát nem valódi, pótcselekvés, funkciója mindössze a hárítás. Nem hatol mélyre, megfigyel, ám nem von le semmilyen konklúziót.
A regény egyik kulcsszava az unalom, muszáj valamivel gyógyítani a semmit, kalanddá transzformálni a nihilt, hajszolni, ha nem is a boldogságot, de valami nagyon hasonlót.
-Miért csináltad?
- kérdezi a nyomozónő a főhőstől, akit garázdaságért vittek be az őrsre, válasza pedig többet mond el a generációjáról, mint a Földalatti nyár egésze:
- Így alakult. (180.o.)
Storno főhőse egyszerre a minek- és a csakgeneráció tagja, akiknek minden
Kamaszos lázadás, második tinédzserkor, kapuzárási pánik. Lényegében tök mindegy, minek nevezzük. A rombolás a közös nevező. (140.o.)
A Homo ludens unalmában játszik, ezerszer lájkolt animgif az élet.
Az útkeresés és a zsákutcába futás a mindenkori korahúszas korosztály sajátja - Storno regénye sem mond sok újat, mégis nagyon jelenspecifikus. A sokat ostorozott Y-generációt próbálja bemutatni, akik készen kapták a lehetőségeket, majdnem ingyen, mint a tizenöt forintos zacskót a boltban, de nem képesek élni vele, és még a kudarcig sem jutnak el. Épp annyira vannak túl a kamaszkoron, amikor „még tényleg elhittük, hogy a semmi helyett a valami is bőven megteszi”, hogy a valami (vagyis bármi) már ne tegye meg többé, de hogy mit és hogyan kellene helyette, arra vonatkozóan nincs ötletük.
Ami a Földalatti nyár korosztályának a mélység és az ismerősség, az másnak könnyen egy fiatalokról szóló regény szokásos, felszínes díszletének tűnhet, nihil, fű, piti balhék, a régi haver korai halálából levonható tanulság. Pedig épp ezek a jelenetek sikerültek a legjobban, különösen a főhős munkahelyén játszódók, az ügyeskedés, a csicskáztatás, a szórakozóhely közönségének homogén masszává degradálása, vagy az a kisfilmre kívánkozóan abszurd és eltúlzott snitt, amelyben egy „csurig fosott vécét” cipelnek át a füstbe burkolózó tánctéren a bulizók feje fölött. Ám amint a főhős elhagyja természetes élőhelyét, a fővárost, és bedől úton levés hamis romantikájának, mintha a próza is megbicsaklana kicsit.
Magyar graffiti
Bár a szöveg a komfortzónán belül marad, a tervezőgrafikus végzettségű, designelméletet tanuló szerző közbeékelt vizuális elemekkel próbálja kimozdítani az olvasót a saját komfortzónájából. Cybertext: Perspectives on Ergodic Literature (John Hopkins University Press, 1997) című könyvében a norvég ludológus, Espen J. Arseth egy egész fejezetet szentelt az ergodikus irodalomnak, amely az ő értelmezésében olyan szöveg, ami „nem kis erőfeszítés” igényel az olvasótól ahhoz, hogy „lehetősége nyíljon nem lineárisan áttekinteni”. Leegyszerűsítve: olyan szöveg, amit nem elég csak simán végigolvasni a megértéshez, mert tele van easter egg-ekkel, ilyen például JJ Abrams S. – Thészeusz hajója című munkája, amely „egyszerre társasjáték, kirakós és több szálon futó történet”.
A Földalatti nyárban nemcsak szövegszinten értesülünk arról, ha a főhős olvas valamit, a névjegykártya, farzsebből előhúzott cetli vizuálisan elkülönítve is megjelenik, a csetbeszélgetés a törzsszöveggel párhuzamosan fut. Ha a főhős egy szűk sikátort beborító, sűrű, fehér poron próbál áthatolni, azt fekete lapokra fröcskölt betűrengeteg érzékelteti, amelyből a sasszem a következő oldalak tartalmát képes kiolvasni, arról pedig, hogy a düledező Hotel Juventus feliratának mely betűire kerül brahiból szemeteszsák, szintén grafikai megoldásból értesülünk. A legtöbb vizuális közbeékelés inkább szellemes ötletnek hat: nem vár el mélyebb értelmezés, de kíváncsivá teszi az olvasót. Milyen könyvtárgyat tartana a kezében, ha az alkotót nem kötnék egy független kiadó anyagi korlátai?
Egyetlen könyvtől vagy történettől sem lehet elvárni, hogy mindenkinek szóljon, ám a generációsság nem jelent feltétlenül kirekesztést. Storno azonban kijelöl magának egy erősen behatárolható célközönséget, és meg sem próbálja megszólítani a főhőssel azonosulni nem képes, határokon kívül rekedt olvasót. Kár érte, mert a kisregényt jótollú szerző írta, és sokkal több potenciál lett volna benne annál, mint hogy csak annyi legyen a célja, hogy szembesíti a huszonéves fővárosi fiatalt a saját életével.
