Jodi Picoult Második látásra című kötete látszólag egy paranormális nyomozás köré összpontosul, közben viszont Vermont állam történelmének egyik ritkán tárgyalt, szégyenletes epizódját villantja fel, melynek keretében jó száz éve – a tudomány nevében – több száz kényszersterilizálást hajtottak végre. A regény 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban, magyarul pedig most először vehetik kezükbe az olvasók. Az amerikai kötetben található interjúban Jodi Picoult a génterápiáról és a tudományhoz fűződő viszonyáról is beszél, emellett felidéz egy massachusettsi szellemvadászatot, és kiderül az is, hogy személy szerint hisz-e a szellemekben.
Manapság kétségtelenül erősen vitatott téma a magzatok genetikai szűrése. Miért döntött úgy, hogy ezt a kérdést is beleszövi a regényébe? Mi a véleménye erről az ellentmondásos témáról? Vajon a józan ész keretein belül valóban a szülők kezébe kellene adni a döntést, milyen gyermeket szeretnének?
Úgy vélem, nem beszélhetünk az eugenika kérdéséről anélkül hogy végiggondolnánk, mivé alakult át végül ez a mozgalom. Amikor a Második látásra című könyvemhez anyagot gyűjtöttem, meglepve értesültem róla, hogy az Amerikai Eugenikai Társaság Cold Spring Harborban, New Yorkban található hajdani székhelye jelenleg a Humán Genom Projekt kutatásainak ad otthont. Eleinte ez véletlen egybeesésnek tűnt, amíg bele nem gondoltam, hogy a két program mögött valójában ugyanaz a tudományág áll: két olyan csodálatra méltó kutatásról van szó, amelyek – természetüknél fogva – a kényes erkölcsi problémákon könnyen elcsúszhatnak. Én személy szerint támogatom az őssejt-kutatásokat és a génterápiát, amelyek segítségével számtalan betegséget gyógyíthatunk, és számtalan életet tehetünk jobbá. Ugyanakkor belátom, hogy a génterápia alkalmazása kapcsán el kell döntenünk, mi számít hibának – egy rákos sejt esetében természetesen mindenki arra szavazna, hogy javítsuk ki a hibát, de mi a helyzet azzal a génszerkezettel, amely egy gyermeknél siketséget okoz? Vagy azzal, amely alacsony termethez vagy gyenge fizikumhoz vezet? Vajon az ember akkor is elvetetne egy olyan gyermeket, aki az életének későbbi szakaszában nagy eséllyel szenved majd szívbetegségben, ha a szóban forgó gén talán soha nem is okoz problémát? Innen már nincs is olyan messze a genetikailag megtervezett emberi faj, márpedig ez igencsak rémisztő gondolat. A Második látásra című könyvemben arra szeretnék rávilágítani, hogy a génterápia csodálatos technológiai előrelépést jelent ugyan, de a tudomány mellett legalább ennyire fontosak az érzelmek és az erkölcsi felvetések. Nem számít, melyik oldalon állunk ebben a vitában, fontos, hogy beszéljünk róla, és alaposan mérlegeljük a másik oldal érveit is – máskülönben mi magunk is épp olyan szűklátókörűen fogunk gondolkodni arról, mit jelent a „jó ember” fogalma, mint azok, akik az 1930-as évek eugenikai programjában vettek részt.
A Második látásra az amerikai történelem egyik legszégyenletesebb és legkevésbé ismert fejezetét tárja az olvasó elé: a vermonti eugenikai programot, amely az 1920-as és 1930-as évek során zajlott. Kérem, meséljen egy keveset erről a programról, és arról, hogyan jutott a tudomására!
Be kell vallanom, véletlenül hallottam róla. Különleges kísértethistóriát akartam írni, és miközben egy kitalált szellemhez gyűjtöttem anyagot, elvetődtem a Vermont államban élő abenaki indiánokhoz, akik gyakran ellenzik a modern beruházásokat arra hivatkozva, hogy a kiszemelt földterület a törzsük ősi temetkezési helye. Az abenaki indiánokkal kapcsolatban végzett kis kutatásom során rábukkantam egy cikkre a Boston Globe-ban, amely Nancy Gallagher írására hivatkozva számol be a vermonti eugenikai programról és arról, milyen hatással volt a program az abenaki indiánokra. Minél többet olvastam a témában, annál jobban sokkolt: az 1920-as és 1930-as években, a vermonti Burlington városban volt egy maréknyi értelmiségi – orvosok, ügyvédek, egyetemi professzorok –, akik elhatározták, hogy Vermont kellemes, vidéki bájának megóvása érdekében megszabadulnak mindazoktól, akik ebbe a képbe nem illenek bele. Pontosabban azoktól, akik nem protestáns, fehér bőrű amerikaiak. Kezdetben egy széleskörű felméréssel feltérképezték azokat a népes „degenerált” családokat, akik szerintük csak terhére vannak az államnak, mivel a tagjaik közül sokan szegényházban, elmegyógyintézetben és börtönben sínylődnek. Ezek a családok elsősorban az abenaki indiánok, a francia kanadaiak és a szegényebb rétegek közül kerültek ki. Végül elfogadtak egy olyan törvényt, amely lehetővé tette az ilyen egyének önkéntes sterilizálását. Az „önkéntesség” sajnos nem mindig jelentett tényleges beleegyezést – sok esetben a beavatkozás elvégzéséhez elegendő volt két orvos aláírása. Több száz abenaki indiánt és másokat is így sterilizáltak, mielőtt az 1930-as évek végén az eugenikai program anyagi forrásai végül elapadtak – akkoriban már a nácik is úgy hivatkoztak az amerikai eugenikai mozgalomra, mint ami megteremtette a megfelelő alapot a faji tisztogatásról alkotott elképzeléseikhez.
Nos, a kedves olvasó most valószínűleg éppúgy érez, ahogy én is éreztem – megdöbbentem, hogy mindez csak hetven éve történt, ráadásul Amerikában, és nem értettem, hogyhogy eddig még csak nem is hallottam róla. De leginkább az a gondolat nem fért a fejembe, hogy mindez napjainkban is jelen van: manapság a humángenom-térképpel, a klónozással és a génterápiával kapcsolatos vitákban gyakran épp azok a kérdések merülnek fel, mint amilyenekkel az eugenikát támogató tudósok is foglalkoztak évekkel ezelőtt. És én éppen ezt a kérdést szerettem volna körüljárni: be akartam bizonyítani, hogy a történelem során bizonyos események és problémák újra meg újra visszatérnek és kísértenek bennünket. Arra is szerettem volna rámutatni, hogy a húszas és harmincas évek tudósai nem megátalkodott gonosztevők voltak, hanem modern értelmiségiek, akik mélyen hitték, hogy a jó ügyért küzdenek, ugyanakkor emlékeztetni akartam mindenkit, hogy a tudomány ugyan logikus, mérhető és ellenőrizhető, mégsem szabad automatikusan hinnünk mindabban, amit állít. A kutatásom során számos olyan emberbe botlottam, akiket érzékenyen érintett az eugenika témája: történészekbe, akik nem szívesen engedték ki a szellemeket a palackból, és abenaki indiánokba, akik nem értették, hogy én fehér bőrűként miért gondolom, hogy jogomban áll elmesélni a történetüket. Nem mindig voltam meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszem, de a szívem mélyén mindig is hittem, hogy egy írónak az a feladata, hogy elgondolkodtassa az embereket. Én a könyvemben nem mondok ítéletet sem az eugenikusok, sem az abenakik felett, de hiszem, hogy az olvasóknak meg kell tudniuk, mi történt, akár egy kitalált történetbe ágyazva is. Nem azért írtam az eugenikáról, hogy döbbenetet keltsek, hanem mert úgy éreztem, ez a kötelességem.
„Szerethet az ember valakit annyira, hogy akaratlanul is fájdalmat okoz neki?” Ezt a kérdést Ross teszi fel a regény elején. Gondolja, hogy lehet valakit túlságosan szeretni? Mi az a határ, amin túl már káros a szeretet?
Persze, ez gyakran előfordul. Az emberek rengetegszer megbántják azokat, akiket a leginkább szeretnek – megfojtják őket a szeretetükkel, vagy gúzsba kötik őket, és nem hagyják, hogy felnőjenek és megtanulják, kik ők valójában. Az is előfordulhat, hogy azt hiszik, ők tudják legjobban, mire van szüksége a másiknak, és túl későn eszmélnek rá, hogy ez nem így van. Ezernyi példát lehetne felhozni olyan kapcsolatokra, amelyeket a túlzó szeretet, és nem a szeretet hiánya tett tönkre. Én úgy fogalmaznék, hogy a szeretet akkor válik károssá, amikor az ember azt hajtogatja, hogy mindig a szeretteit helyezi előtérbe, de valójában minden cselekedete és minden szava róla szól és a saját félelméről, hogy esetleg elutasítják vagy elhagyják őt.
Mindamellett, hogy behatóan tanulmányozta Vermont történelmének ezt a kevéssé ismert korszakát, a szellemvadászattal és a paranormális jelenségekkel kapcsolatban is komoly kutatásokat végzett. A szellemvadászat tényleg így zajlik? Ön is részt vett talán szellemvadászaton?
Mint már mondtam, a szellemek témája volt a kiindulópont. Az igazat megvallva, eleinte azt terveztem, hogy ebben a témában kivételesen nem fogok komolyabb kutatásokat végezni, elég lesz saját kútfőből kitalálnom mindenféle történetet a szellemekről. De nem akartam, hogy a könyvem megjelenése után az ország minden csücskéből felhívjanak az olvasók azzal, hogy ők bizony már láttak szellemet, és a kísértetek egyáltalán nem úgy jelennek meg, ahogy én gondolom, ezért elhatároztam, hogy kerítek valakit, aki hitelesen mesél nekem a szellemvadászat rejtelmeiről. Az interneten rátaláltam az Atlanti Paranormális Társaságra, és az alapítótagok mindegyikének írtam egy e-mailt. Azt hittem, eltart majd egy ideig, amíg végre beszélhetek valakivel, aki hisz a szellemekben, de meglepő módon az összes címzett órákon belül válaszolt. Jason Hawes és Grant Wilson készségesen felajánlották, hogy mesélnek a természetfeletti jelenségek kutatásáról. Azt javasolták, hogy utazzak hozzájuk Rhode Islandre, hogy magukkal vihessenek egy valódi szellemvadászatra.
Igencsak érdekes helyzetbe kerültem. Úgy értem, esténként mindig azzal nyugtatgattam a gyerekeimet, hogy szellemek márpedig nem léteznek, erre egy koromsötét januári éjszakán ott találtam magam tetőtől talpig feketében egy szellemvadász csapatban, ahogy egy elhagyatott új-angliai elmegyógyintézet felé tartunk egy rakás paranormális nyomozóval. Az épület ablakait bedeszkázták, a kerti medence tele volt lehullott levelekkel. Kicsit odébb világító szentjánosbogarakra lettem figyelmes – a szellemvadászok szerint ezek fénygömbök voltak, vagyis gömbformát öltött energia. Kicsit később átvágtunk a tágas kerten, ahol az egyik épület hajdanán porig égett a lakókkal együtt. Mellettem olyasvalaki sétált, aki „érzékeny” volt (vagyis „megérezte” a szellemeket). Kifejezetten hideg volt odakint, tiszta volt a levegő, látszott a leheletünk. Egyszer csak felállt a szőr a hátamon. Mielőtt bármit mondhattam volna a társamnak, ő felemelt egy digitális kamerát, amelyet kettőnk között hátrafelé a magasba tartott. Szabad szemmel nem látszott semmi mögöttünk, de a kamera keresőjében sejtelmes kísértetalak rajzolódott ki. A szellemvadászok az ilyesmit azzal magyarázzák, hogy a szellemek gyakran a hő vagy a mágneses energia miatt megjelennek a filmen, illetve a digitális felvételeken.
Nem sokkal később megbízást kapott a csapat, így valódi szellemvadászatra indultam velük. Egy Massachusettsben élő házaspár úgy vélte, hogy szellem van az otthonukban, és azt akarták, hogy a Paranormális Társaság vizsgálja át a házat, és állapítsa meg, igazuk van-e. Nekem kifejezetten tetszett, hogy ezek a fickók folyton önmagukon viccelődtek – lépten-nyomon a Szellemirtókat hozták fel –, és egy fillért sem kértek a megbízóiktól. Úgy tartották, hogy senkitől nem szabad pénzt kérni csak azért, mert szellemek szállták meg az otthonukat, épp ezért nem voltak rákényszerítve, hogy a fizetségért szellemeket találjanak ott, ahol valójában nem volt semmi.
A ház nem volt nagy. A lakók a padlásról hallották a neszezést, egy második emeleti, kis helyiségből, amelynek szűk bejáratát lelakatolták. A szellemvadászok odaadták nekem az egyetlen kulcsot, majd a padlás közepén felállítottak egy videokamerát. Leggyakrabban így tudták rögzíteni a természetfeletti jelenségeket – a fénygömböket, a neszeket, a hangokat. A padlást alaposan kitakarították; nem lehetett látni az égegyadta világon semmi természetfelettit. Én jöttem ki utoljára a padlásszobából. A lakatot lezártam, majd a kulcsot a zsebembe süllyesztettem. A többiek lementek a földszintre beszélni a háziakkal, én pedig egymás után bekukkantottam a két gyerekhez – mindketten békésen aludtak a kiságyukban a szobáikban. A földszinten a háziak épp azt mesélték, hogy egyszer hajnali kettőkor mintha gőzorgona hangját hallották volna, de csak egy játékzongorát találtak a padlásfeljáró lépcsőjén. Máskor arra jöttek haza, hogy az összes csap meg van nyitva, vagy hogy a müzlisdobozok kiestek a konyhaszekrényből, és a padlóra ömlött a tartalmuk. Az is előfordult, hogy a szobákban hirtelen tíz fokkal hidegebb lett. Egy ideig csendben hallgattam a beszámolójukat, aztán visszamentem az emeletre. Újra benyitottam a közelebbi gyerekszobába, ahol legnagyobb meglepetésemre a szőnyegen hat darab egycentes bankót találtam. Mindegyiket 1968 és 1973 között nyomták. Felvettem az aprópénzt, a zsebembe tettem, majd benyitottam a másik gyerek szobájába, ahol ugyanúgy ott feküdt hat egycentes ugyanazokból az évekből. Végül felmentem a második emeletre, elővettem a kulcsot, kinyitottam a lakatot, és beléptem a padlásra. Amint felkapcsoltam a lámpát, a videokamera alatt szintén találtam egy maréknyi egycentest az 1968 és 1973 közötti évekből. Nem állítom biztosan, hogy szellem járt ott, csak annyit mondhatok, hogy ha valaki belenéz a pénztárcájába, igen kevés az esélye, hogy egyetlen egycentest is talál, amit 1968 és 1973 között nyomtak, nemhogy egyszerre huszonötöt!
A holnapján azt olvashatjuk ezzel a könyvével kapcsolatban, hogy már régóta szeretett volna kísértethistóriát írni. Pontosan mi vonzotta ebben a műfajban? Úgy gondolta, hogy a természetfeletti jelenségek világa gazdag anyaggal szolgál? Egyébként hisz a szellemekben?
A szellemekben az az érdekes, hogy – mint a legtöbb dolog az életünkben – újra meg újra visszatérnek, és kísértenek bennünket. Az volt az ötletem, hogy a kísértethistóriát valahogyan beleszövöm egy történelmi elbeszélésbe. Nem nyomasztó, félelmetes regényt akartam írni, hanem olyat, ami még a legszkeptikusabb olvasót is elgondolkodtatja.
Hogy hiszek-e a szellemekben? Nos, abban biztosan hiszek, hogy rengeteg mindent nem értünk még a világunkkal kapcsolatban. És hogy ebben a kérdésben nincs igazán átmenet: az ember vagy hisz, vagy nem. Sokan egyáltalán nem hisznek a szellemekben, aztán látnak egyet és már meg is vannak győzve. Hogy én személyesen láttam-e Caspert? Nem. De láttam olyasmit, amit józan ésszel nem lehet megmagyarázni, ezért hajlamos vagyok elfogadni, hogy szellemek talán valóban léteznek. A Második látásra című könyvem írása kapcsán az egyik legizgalmasabb élményem a hit természetének kutatása volt. Rendszerint úgy gondolkodunk, hogy ha valamire nincs tudományos magyarázat, akkor az nem is létezik. De a tudomány nem mindenható, és a bizonyítékokat nem mindig a laboratóriumi vizsgálatok szolgáltatják. Sokak szerint butaság hinni a szellemek létezésében, hiszen sem látni, sem megérinteni vagy megfogni nem lehet őket. De ha elfogadjuk ezt az érvelést, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a szeretet sem létezik… jóllehet így vagy úgy szinte mindenki megtapasztalta már a szeretetet.
A Második látásra kiváló példája annak, miként ötvözheti egy könyv a valódi, történelmi eseményeket a kitalált történettel, illetve a múltat a jelennel. Hogyan sikerült ennyire mesterien vegyítenie a különböző elemeket?
Amikor az ember történelmi eseményekről ír, hatalmas felelősség hárul rá, hogy tökéletes pontossággal ábrázolja a szóban forgó korszakot. Ebben az esetben elkerülhetetlen volt a múltbeli eseményeket felidézni, hiszen a könyvem többek között arról szól, hogy a történelem sok esetben ismétli önmagát. Komoly fejtörést okozott, hogy megemlítsem-e az eugenikai program vezetőinek valódi nevét – például Harry Perkinsét. Az ő alakja végül szerepel a könyvben, bár személyesen nem jelenik meg, csak mások utalnak rá. A regény főszereplői azonban mind-mind kitalált személyek, így a problémáik, a döntéseik és az elképzeléseik is mind az én képzeletemben születtek meg.
A múlt és a jelen közti kapcsolatot, illetve az eugenika továbbélését alapvetően Lia és Meredith segítségével tudtam kifejezni. Lia kapcsolata az eugenikával egyértelmű, elsősorban a férjének és az apjának köszönhetően, míg Meredith elsősorban a munkája által kötődik ehhez a témához. Preimplantációs genetikai diagnosztikával foglalkozó szakemberként ő a hajdani eugenikusok modern megtestesítője. Ő ugyan jó célokra használja a tudományt, de olyan technológiával dolgozik, amely – rossz kezekbe kerülve – akár tragikus következményekkel is járhat. Miközben a regényemen dolgoztam, gyakran vitáztam egy kutatóorvos ismerősömmel, aki nem támogatja az őssejtkutatást. Én határozottan támogatom. Szerintem a probléma nem magával a tudománnyal van, a kérdés inkább az, ki döntheti el, mi a „normális”, az „optimális” vagy az „értékes”. Az eugenikusok célja, hogy jobbá tegyék a világot, önmagában nem volt helytelen, de helytelenül határozták meg, mi a „jobb”. Meredith a maga módján szintén jobbá akarja tenni a világot, de az ő karaktere mintha az eugenikus Spencer Pike szöges ellentéte lenne. Meredith munkáját és elképzeléseit megismerve az olvasó talán könnyebben megbocsát Spencer Pike-nak is, és nem tekinti őt velejéig gonosz embernek. A múltba visszatekintve könnyű belátni, hogy szörnyű hibákat követtünk el, de fontos megérteni, hogy ha nem vigyázunk, a jelenben is elkövethetjük ugyanazokat a hibákat.
A könyvben Lia a következőt mondja: „…ha az ember nem mondja ki hangosan, hogy valami szörnyűség történt, akkor talán nem is történt meg”. Kérem, meséljen arról, milyen hatalma van a szavaknak a regényeiben! Gondolja, hogy az embernek beszélnie kell a traumatikus élményeiről, hogy továbbléphessen? Milyen veszélyekkel járhat, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt volna ez vagy az a szörnyűség?
Mielőtt még tudtam volna, hogy belőlem is író lesz, az egyetem angolszakán tanultam. Az én szememben azok voltak a legkiválóbb írók, akik alig mondtak valamit, mégis kifejezték azt, amit akartak. (Gondoljunk csak Ernest Hemingwayre, pontosabban A fehér elefánt formájú hegyek című novellájára, amely úgy meséli el egy abortusz történetét, hogy sem ezt a szót nem mondja ki, sem magáról a műtétről nem tesz említést. Vagy Karen Blixenre, aki gazdag nyelvezettel írta meg a novelláit, a Távol Afrikától című önéletrajzi regényében ellenben kifejezetten szűkszavúan írja le élete legnagyobb szerelmét.) Az én írásaimban is számtalan példa akad arra, amikor a szavak kevésnek bizonyulnak – amikor egy-egy szereplő képtelen szavakba önteni a mondandóját és az érzéseit. Előfordul, hogy ha beszélünk valamiről, akkor az élmény megfakul és elveszíti a varázsát – Shelby például szó szerint képtelen megszólalni, miután ő és Eli először szerelmeskednek. A könyveimben számos alkalommal csend övezi a legfontosabb történéseket. Ez egészen biztosan igaz Lia Beaumont esetében, aki a történetének nagy részét nem mesélheti el.
A regényei hatalmas sikernek örvendenek. Mit gondol, kikből áll az olvasótábora? Egyáltalán szem előtt tartja az olvasóit, miközben a könyvein dolgozik?
Ó, persze, ismerem mindegyikőjüket, még azt is látom, amikor az utolsó oldalra lapoznak, hogy először a könyv végét olvassák el! Csak tréfálok. Nem a nagyközönségnek írok, hanem magamnak, mert tudom, hogy ha engem érdekel a történet, akkor az olvasókat is érdekelni fogja. Azt azonban nagy szerencsének tartom, hogy ennyi olvasóm van, és ez lehetővé teszi, hogy eljussak, ahová csak akarok. Ismerek olyan írókat, akiket igencsak behatárolnak a kitalált szereplőik vagy akár a könyveik műfaja. Én szerencsére megtehetem, hogy az egyik könyvemben az amishokról írok, a következőben a fekete mágiáról, aztán belekóstolok a szellemvadászatba, majd az orvosi etikába… bármivel foglalkozhatok, amihez csak kedvem van. Úgy érzem, tudom, mit szeretnek az olvasóim. Hetente több száz e-mailt kapok – férfiaktól és nőktől egyaránt –, és rengeteg lelkes olvasóm látogat el a könyvbemutatóimra. Úgy látom, az olvasóim szívesen mozgatják meg az agytekervényeiket – mindig újabb és újabb történetet várnak, és szívesen megismernek olyan témát is, amiről korábban talán nem is hallottak. És, ami a legfontosabb, éppen annyira megszeretik a szereplőket, mint én magam, és jóval a könyv befejezése után is gondolnak rájuk. Gyakran mondogatom, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb írója, mert nekem van a legklasszabb olvasótáborom.
Miben különbözött ennek a regénynek a megírása a többi könyvétől?
Technikai értelemben az összes könyvem közül ezt volt a legnehezebb megírni. Először is, rengeteg a szereplő, olyan sok, hogy eleinte az olvasó számára kicsit zavaros is lehet a történet – emiatt egy kicsit aggódtam is. Tudtam, hogy ha az olvasók nem adják fel, idővel minden kitisztul, de a könyv első fejezeteiben sorra mutattam be az újabb és újabb karaktereket. Ezen kívül a cselekmény megírása is leginkább egy agyműtéthez hasonlított – a könyv első részében szőni kezdtem a szálakat, amelyeket előbb vagy utóbb félbehagytam, majd a végén az összeset egymásba fontam. Ebben a könyvemben rengeteg a csavar és a fordulat, és ezért duplán nehéz volt a feladat, hiszen ha az ember történelmi eseményekről ír, mindenki sejti, hova fut ki a cselekmény… itt mégis egészen meglepő a befejezés. Sok elismerést kaptam a könyvemmel kapcsolatban, de leggyakrabban a következőt hallom az olvasóktól: „Nem tudtam, hogyan fogja elvarrni ezt a rengeteg szálat… mégis megcsinálta!” Számomra ez a lehető legkomolyabb dicséret.
Tovább szokta gondolni a szerepelők életét? Mit gondol, hol lesznek tíz év múlva a Második látásra szereplői? Boldogan élnek, amíg meg nem halnak?
Ebben a regényemben az az érdekes, hogy bár számtalan szemszögből vizsgálja a halál témáját, mégis alapvetően pozitív és felemelő az üzenete. Szerintem mindenki szeretné azt hinni, hogy Ethan meggyógyul – talán épp Meredith genetikai diagnosztikájának köszönhetően. Shelby és Eli talán összeházasodnak és boldogan élik az életüket Comtosookban. Én úgy képzelem, hogy Rossnak végül sikerül megbékélni a múltjával, hogy végre a jövőjét tervezhesse, amelyben valószínűleg Meredith és Lucy is helyet kaphatnak. És hogy mi lesz Liával? Szerintem Lia a másvilágon várja Azt, és szeretném hinni, hogy kéz a kézben sétálnak a fény felé, amely a paranormális nyomozók szerint mindannyiunkra ott vár, ha eljön az időnk.
A közlésért köszönet az Emily Bestler Books/Atria Books, a Division of Simon and Schuster, Inc.-nek!
