Valuska László bevezetőjében elmondta, hogy meglepte ez a kötet, mert szerinte nagyon más, mint a korábbiak, és rákérdezett az egyes oldalak alján olvasható nevek jelentésére is. Háy János erre válaszolva elmondta, hogy a magyar szakot végzettek számára talán ismerős lehet a Régi magyar költők tára (magyar irodalomtörténeti könyvsorozat volt, amely XVIII. század előtti magyar költészeti alkotásokat bocsátott közre – szerk.), melynek verseit legújabb kötetében felhasználta, átírta, és ezeknek a szövegeknek a költőit tüntette fel a lapok alján. Beszámolt róla, hogy mindig is izgatták ezek a régi, gyakorlatilag ismeretlen szerzők, egyrészt mert nyelvileg már igen távol vannak tőlünk, és ezért felmerül a kérdés, hogyan lehet őket olvasni, tudnak-e még mondani nekünk valamit. Úgy akarta újraírni ezeket a verseket, hogy újra megszólaljanak, a bennük lévő dinamikát viszont mindenképpen meg akarta őrizni. Ez az ötlete már régi, eredetileg Térey Jánossal és Kemény Istvánnal tervezte létrehozni, de Térey korai halála és Kemény hezitálása miatt végül egyedül valósította meg. A régies nyelven kívül az érdekelte még, hogy abban az időszakban, mikor ezek a versek születtek, akkor még a kompakt, egyértelmű rendszerek korát éltük.
Az akkoriak még láthatták egészben azt a világot, mely mára tele van repedésekkel,
egy ilyen, töredékesség és az értékek relativizálása előtti időszakból egészen máshogy tudott megszólalni, mint más esetekben.
Szó esett arról is, hogy régen nemcsak a nyelv volt más, de a költészet célja, funkciója, szabályai is. Háy értelmezése szerint egyfajta funkcionalitás jellemezte a verseket, ami részben abból adódott, hogy a költeményeket lelkészek, prédikátorok írták, akik mindig valamilyen magasabb eszmének rendelték alá a szövegeket. A műalkotásnak Háy szerint azonban nincs direkt célja, nem lehet az a szándéka, hogy tanítson, neveljen, didaktikus vagy ideologikus legyen. Mivel a műalkotás lényegének ő éppen a célnélküliséget tartja, nem is tud ezekre a régi versekre valódi műalkotásokként gondolni. Szerinte a költeményekbe „bele kell tenni a létezés erejét”, és „funkciótlanítani” kell őket.
Valuska László a formáról is kérdezte az írót, hiszen Háy János versei eddig legtöbbször szabadversek voltak, ebben a kötetben azonban jóval kötöttebb formákat használ. A felvetésre Háy János elmondta, hogy egyszerű, ütemhangsúlyos ritmusban írta ezeket a verseket, többnyire páros- vagy keresztrímet használt. A régi versek úgy váltak valódi Háy-versekké, hogy eleve csak azokkal kezdett foglalkozni, melyek kicsit is megszólították, és amelyekkel érzelmi kapcsolódást is talált.
"Végre olyan versek, mint régen, amiket mégsem írhattak volna meg régen." Májusban új kötete jelenik meg Háy Jánosnak, benne szerelmes, istenes, okosos versekkel. Olvass bele!
Tovább olvasok
A mai ember nagyon bonyolultként gondol önmagára, de hol van az életünkből a 2x2 egyszerűsége?
– tette fel a kérdést Háy János. A mai világban szerinte kétféle út van, az egyiken (főleg, ha ehhez egy pszichológus is rendelkezésre áll) túlbonyolítják a problémákat, a másikon azt mondják, nincs probléma, nem kell foglalkozni semmivel. „Hol veszítettük el a viszonyunkat a saját életutunkhoz?” - tette fel az újabb kérdést. Biztos, hogy a nyugati emberre jellemző „elkalibrált ego” és a hozzá tartozó „dölyfös akarat” elég ahhoz, hogy elfogadjuk a sorsunkat és reflektálni is tudjunk rá? Ezekben a versekben éppen azokról az alapokról próbált beszélni, melyeket már nem látunk a túlbonyolítás közben, azokat a cövekeket igyekezett leverni, melyekre alapozhatjuk az életünket. Az egyértelműséghez való hozzáférést is kereste, amikor párbeszédbe kezdett a régi szövegekkel.
Az istenes versekről is szó esett, ezeket Valuska László azért találta zavarbaejtőnek, mert az eddigi életműből számára nem következett egy ilyen téma, a hit, a vallás megjelenése. Háy erre elmondta, hogy a hit számára egy olyan diskurzus, melyet Freud előtt kizárólag a vallások ajánlottak, egy olyan nézőpont, melyből az ember önvizsgálatot tarthat. Isten ebben az értelemben egy külső pozíció, ahonnan kívülről láthatja magát az ember, így reflektálni is tud saját magára. A másik ok, ami miatt Istent és a hitet is beemelte egyes versekbe, az egy morális megfontolás: az embert nem olyan gonosztevőnek látja, aki csak a törvények visszatartó ereje miatt nem öl és lop, hanem úgy gondolja, van benne egy alapvető erkölcsi fék, amely visszatartja ettől, és amely emberré teszi.
Ezek után arról beszélgettek, hogy ezek a régi versek még úgy íródtak, hogy „tudták magukról”, egy közösségbe lépnek, közéleti funkciójuk is van. A mai versfelfogás ezzel szemben elsősorban az alanyi költészetet tekinti valódi lírának, de a szerző által átdolgozott régi versek időszakában még volt egyfajta prófétai nézőpont, a közösséghez való beszéd lehetősége benne volt a versekben. Háy elmondta, hogy korábban nem írt ilyen típusú lírát, de most ez a közösségi megszólalásmód ragadta el. Egyébként szerinte azért nehéz ma közéleti megszólalást elindítani, mert nincs olyan hagyomány, olyan tradíció, aminek a kortárs író, költő nekivetheti a hátát, ebben a közegben, amiben most élünk, az ilyenfajta megszólalást szinte mindig félreértik. Végezetül, az utolsó kérdésre válaszolva Háy János elmondta, hogy a kötetben kézzelfoghatóvá váló költészeti „időutazás” azért volt felszabadító számára, mert kötött formában írhatott, mert alapkérdéseket tehetett fel a régi versek átírásán keresztül, és a lét alaptraumáira tudott reflektálni ebben a különleges verstérben.
