Fotó: Szöllősi Mátyás
„A jó mesék azok, amelyeknek a világa borzasztóan erős, és beszippantja az olvasót; amelyeknek a világa organikus, benne minden a törvényei szerint működik, logikusan, amely törvényeket nem szabad áthágni – pontosabban át lehet hágni, át is kell, de úgy, hogy ennek a törvényszegésnek is szükségképpen az adott mű világából kell következnie” – meséli Harcos Bálint meseíró, a Szofi-könyvek, a Tigris és Motyó és A csupaszín oroszlán szerzője, akinek a Könyvhéten jelenik meg új meséje. A Könyves Magazin legújabb számában a jó mese titkait kutattuk, és számos szakértőt – kutatókat, pszichológusokat, meseírókat, főszerkesztőket – megkerestünk azzal, osszák meg velünk, hogy mit jelent az ő életükben a mese. Harcos Bálinttal a legelső meséről és gyerekkori klasszikusokról is beszélgettünk, közben pedig kiderült az is, hogy mi volt a legfurább helyzet az életében, amiből azután mese lett.
Mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket?
Hát, én ehhez nem tudok valamiféle csodapatikát összeállítani, és nem is hiszem, hogy ilyet összeállítani egyáltalán lehetséges. Csak azt tudom, és azt is homályosan, hogy én mit szeretek és mit keresek ösztönösen egy mesében (és hogy milyen mesét szeretnék magam is írni). Azt hiszem, a jó mesék azok, amelyeknek a világa borzasztóan erős, és beszippantja az olvasót vagy a hallgatót; amelyeknek a világa organikus, benne minden a törvényei szerint működik, logikusan, amely törvényeket nem szabad áthágni – pontosabban át lehet hágni, át is kell, de úgy, hogy ennek a törvényszegésnek is szükségképpen az adott mű világából kell következnie. A jó mese nem didaktikus, hanem anarchikus, nem bornírt, hanem csillogóan okos, nem giccses, hanem öntudatlan, és nem ötletes, hanem szuggesztív. A jó mese fittyet hány, felforgat, elragad, megbaboz (hogy a kislányomat idézzem), és a szükségszerűség érzetével tölt el.
Könyves Magazin 2016/1.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 HUF
Mi volt a legelső meséd, amit papírra vetettél?
Hogy mi volt a legelső, azt nem tudom, csak azt, hogy mi a legkorábbi, ami nem veszett el. Néhány éve a régi lakásunkban pakoltam, és véletlenül találtam egy papírt, amelyet még én írtam tele, 1983-ban. Nem tudom, hogy mese-e, mindenesetre akkor ezt írtam a tetejére: magán, mese (ne kérdezd, miért; rejtély). Betűhíven közlöm:
Magán, mese. A csipkebokor
Hol, volt, hol, nem volt volt egyszer egy szegényember. Volt neki egy csipkebokorja arol a csipkebokorol almát vert. Ugy ösze verte az eper hogy nyolcvannyolc szőlőt szedet fel. Olyan finom volt az a körte hogy el is adot kettő málnát. Mindenki, anyi diót vett hogy csak na. Nagyon izlet a cseresznye mindenkinek egy kiló mogyorot tartott meg az egész világ. Mert úgy izlet nekik a birsalama azért tartotak meg nyolc kiló gesztenyét a kamrában mert nagyon fínom volt a makk. Írta Harcos. Bálint.
Mi volt a legfurább élethelyzeted, amiből azután mese lett?
A mese szintjén, ahogy édestestvéreinek, a költészetnek, az extázisnak vagy az álomnak a szintjén nincs különbség fura és szokványos, legfurább vagy legszokványosabb között. De hogy ne kerüljem meg a kérdést, egy esetet azért megemlítek: egyszer a bölcsődéből toltam haza babakocsiban a kisfiamat, Danit, mikor utunkat állta egy tüntetés. Egy széles úton kellett volna keresztben átvágnunk, de azt hosszában lezárták, vagy egy kilométer hosszan hömpölyögtek a felvonulók kocsikkal, transzparensekkel, lassan és áthatolhatatlanul, mint egy folyó. A vicc az egészben az volt, hogy nem tudtunk másfele menni, olyan volt, mint egy ostromzár, amely a város egyik felét elvágja a másiktól. És akármilyen hosszan mentünk az út mentén föl és alá, mindenhol csak tüntetők, még tüntetők, még. És akkor arra gondoltam, hogy ellopom a tüntetők egyik furgonjáról az összes lufit, rákötözöm a babakocsira, és átlebegünk a demonstráció fölött, amelyen persze a sokezernyi ember fölháborodik, az öklüket rázzák, föl, felénk, és ez sokkal tüntetőbb, és mi vagyunk az igazi tüntetők… Ekkor született meg a meseregényem, a Petya és Tulipán ötlete (amely most a Könyvhétre fog megjelenni); ez volt az első vízióm. Az érdekes az, hogy ez a jelenet aztán bele sem került a regénybe, amely végül teljesen más irányba indult el.
Ki tudunk nőni a mesékből?
Ki, sajnos. De inkább kitörpülni tudunk belőlük. Ahogy felnövünk, úgy zsugorodunk, zsugorodunk, aztán egyszercsak a legkisebb résen kihullunk a meséből, nem? Egyébként meséje válogatja. Meg embere. Van, aki ebből tud kinőni, van, aki abból. Van, amikor gyerekkorunk legvarázslatosabb meséjét újraolvasva felnőttként nem értjük, miért volt az a mese, az az egyetlen mese a miénk; ám előállhat olyan helyzet is, hogy értjük ugyan, miért tetszett az adott történet annyira, mégsem tudunk már visszajutni belé, vagyis az mégsem enged már vissza magába. Én például négy-ötévesként nagyon odavoltam a cseh Zdeněk Miler könyvéért, A vakond nadrágjáért, borzasztóan vágytam én is egy olyan zsebes kertésznadrágra, mint amilyen a Kisvakondnak is van, lett (hiszen az állatok szabták ki, szőtték és festették meg neki! – erre is vágytam), hogy a természetből lesz egy nadrágom, egy nadrág, amiben a talált kincseimet tarthatom: szöget, gombot, ziherejsztűt. És hogy a föld alatt legyen még egy titkos vackom is… Szóval, igen, értem. De visszatalálni magába a mesébe maradéktalanul már nem tudok.
Kapcsolódó cikkek:
Boldizsár Ildikó: Az ember genetikailag kódolt történetéhséggel születik
Dániel András: A mese semmilyen pótszerrel nem helyettesíthető
Kovács Eszter: Isten mentsen az olyan mesétől, amiben tanítani akarják a gyereket!
Both Gabi: A jó meséből nem hiányozhat a humor, a szellem, az izgalom, a varázslat
Balázs Eszter Anna: Sokkal bátrabban, kíváncsibban és egyre profibban nyúlnak a gyerekkönyvírók a kényes témákhoz
Finy Petra: A mese emberi lélekről sugallt üzenete soha nem hazudhat
Kádár Annamária: Minden mese az életünkről szól, a mesében minden mi vagyunk
Egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséd, és miért?
Sok kedvencem van, a népmeséktől a klasszikus műmeséken át egészen a maiakig. De akkor legyen egy kis lista. Mondjuk, a Fehérlófia az ősvilága miatt, Grimm Csipkerózsikája az egymásra rakodó álomrétegei miatt, Andersentől A császár új ruhája a kristálytiszta logikája miatt, vagy Sven Nordqvisttől a Kalapvadászat, mert abszurd és megrendítő egyszerre, Julia Donaldsontól A Graffaló, mert csodálatos tükrözéses a szerkezete, aztán Astrid Lindgrentől a Harisnyás Pippi, mert nem tudom, miért, de zseniális… és hogy egy magyar szerző álljon a végén: Marék Veronikától a Kippkopp a hóban, mert olyan meghitt és bensőséges. A Kippkoppból egyébként máig őrzöm a gyerekkori példányomat; annak a hátlapján a gesztenyegyerek összegömbölyödve alszik a háncskosarában, fűtakaró alatt, a hóval körülvett kamrája mélyén; akkoriban mindig hosszan néztem ezt a képet, hosszú percekig, és olyankor Kippkopp én voltam, senki más.
