Fotó: Kovács Szilvia
„A mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül” – hangsúlyozza Kádár Annamária pszichológus, egyetemi adjunktus, a Mesepszichológia 1., 2. című könyvek szerzője. A Könyves Magazin legújabb számában a jó mese titkait kutattuk, és számos szakértőt – kutatókat, pszichológusokat, meseírókat, főszerkesztőket – megkerestünk azzal, osszák meg velünk, hogy mit jelent az ő életükben a mese. Kádár Annamáriával a legfőbb mesebeli képességről és a csoda fontosságáról beszélgettünk, a végén pedig megosztotta velünk kedvenc meséjét is.
Szakemberként hogyan látja: mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Mi a jó mese öt legfontosabb ismérve?
• Teljes, eredeti formában jut el a gyermekhez, nincs rövidítve, nincs kilúgozva belőle a konfliktus. A mese csak akkor éri el jótékony hatását, ha a gyermekhez csonkítatlan változatban jut el. Minden elemének fontos szerepe van, és a megváltoztatással, rövidítéssel épp a lényegi mondanivaló sikkad el.
• Feszültsége teremt és feszültséget vezet le. A gyermeki hit alapja, hogy a világban rend van, és ha az egyensúly meg is bomlik, a harmónia helyreáll. Ugyanez történik a mesében is: a jó végkifejlet bejósolható, a feszültséget pedig az előre nem látható események adják.
• Gazdagítja, mozgásba hozza a gyermek képzeletét, belső képalkotásra ösztönöz
• Eligazítja érzelmeiben, megbékíti félelmeivel és vágyaival, komolyan veszi nehézségeit, problémáit, erősítve a gyermek bizalmát.
• Megfelel a gyermek életkori sajátosságainak és érdeklődésének. A mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ. Ebbe a sajátos gondolkodásba azért illeszkednek tökéletesen a mesék, mert ugyanolyan egyszerűnek és szélsőségesnek mutatják a világot, mint amilyennek azt a gyermek megéli.
Könyves Magazin 2016/1.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 HUF
Mit tapasztal, melyik mesét szeretik jobban a gyerekek: amelyik egy teljesen távoli mesevilágban játszódik (mesebeli helyeken, mesebeli lényekkel, igazi hősökkel és hősnőkkel), vagy amelyik nagyon is a saját életükről szól? Az életkor, a lelki állapot, egy adott élethelyzet, vagy szimplán egyéni ízlés az, ami megszabja, hogy mivel azonosulnak a legkönnyebben a gyerekek?
Minden mese az életünkről szól. A mesében minden MI vagyunk: nem csak a legkisebb királyfival, szegélylegénnyel azonosulhatunk. Az elindulás jelenti a saját komfortzónánkból való kimozdulást, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok nagyon gyakran belső sárkányok, a saját félelmeink, szorongásaink, kishitűségünk, amit meg kell szelídítenünk, a segítőtársak szimbolizálják a társas kapcsolati hálónkat, a párválasztás, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk megtalálását, a mesében az elérendő cél pedig az önmegvalósításunk. A mesehős utazása személyiségfejlődésünket, az önismereti utunkat is szimbolizálja. „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban” – fogalmazza meg a belső utazás lényegét Hamvas Béla. A népmesékből jól ismert hol volt hol nem volt világa nagyon hasonlít ahhoz, amely a lelkünk mélyén él. Ebben a megközelítésben nem a megtervezett életvitelről van szó, hanem azokról a mélységekről, ahol megalapozódik kitartásunk, elszántságunk, reményünk. Az életbátorság, a magabiztosság az a képességünk, hogy túl tudunk merészkedni saját határainkon. Bár úgy tűnik, hogy az utazás külső tájakon történik, ez egy mély, belső barangolás, ahol rejtett erőforrásainkat keltjük életre. A saját életünkben is a gebéből táltos paripát varázsolunk, ehhez pedig meg kell találnunk az életre keltő „parazsat”.
A laikus általában tematika (állatos, királylányos, stb.) vagy életkor szerint csoportosítja a mesekönyveket – de milyen szempontok alapján differenciál egy olyan szakember, aki nap mint nap professzionális szinten foglalkozik a mesékkel?
Én a jungi lélektani iskola álláspontjával értek egyet, amely a mesét szimbolikus történetnek tekinti, amely általános emberi problémákat és lehetséges megoldásokat fogalmaz meg. A mese mindig valami olyan dologról szól, ami az élet folyamatát veszélyezteti, többnyire ez a mese kiinduló helyzete, és azt mutatja meg, hogy milyen fejlődési út vezet ki ebből a problémából egy új élethelyzetbe. Az új élethelyzet az egyensúly fölborulásával, krízissel, kerülőutakkal jár együtt, a növekedés pedig fájdalommal, de ezek mind fejlődésünk szükségszerű állomásai. A mesében a személyiségfejlődés különböző állomásai jelennek meg: a próbatételek valójában életpróbákról, életfeladatokról szólnak. Szimbolikus formában fellelhetők benne a lelkünkben felmerülő konfliktusok is: az irigység, a féltékenység megzabolázásának módjai, az életkori krízisek, a szülőkről való leválás, a párválasztás próbatételei, a férfi-nő kapcsolat megpróbáltatásai. A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon.
A mesékben elsősorban azt vizsgálom, hogy milyen krízishelyzetet kell megoldjon a mesehős és ezt hogyan, milyen eszközökkel valósítja meg. A hős átváltozása azt közvetíti számunkra, hogy ahhoz, hogy bizonyos életfeladatokat megoldjunk, külsőleg-belsőleg át kell alakulnunk, úgy, hogy közben azonosak maradunk önmagunkkal. Személyiségfejlődésünkben is egy korábbi szakaszon úgy tudunk túljutni, hogy hagyjuk, hogy a régi „meghaljon" és az új megszülethessen. Erik Erikson fejlődéselméletének egyik kulcsfogalma a krízis, ami az egyik szakaszból a másikba történő átlépésnél jelenik meg. A személyiségfejlődésünk ezen fordulópontok mentén alakul, a feszültség arra készteti az egyént, hogy személyes identitását újraértelmezze, hogy ciklusonként „újjászülessen”. A népmesék témája legtöbbször az az életszakasz, amely a felnövéssel, az érett személyiség megszületésével zárul.
Egy másik szempont, ami szerint a meséket vizsgálom, az az, hogy mi az, amiért a mesehős elindul, mi az, amit kíván. A kívánságok által adunk lehetőséget olyan dolgok megszületésének, amelyek a legmélyebb lényegünkkel függenek össze, mert nagyon sok kívánság pont amiatt nem jut eszünkbe, mert védekezünk ellene. A mesében az átváltozás a legfőbb képesség, amely által a csoda megvalósítható, és ami az ember örök vágyát testesíti meg, hogy erejét megsokszorozza, és a boldogságeszményét megvalósítsa. A kívánság valami új megszületését szimbolizálja, a hitet abban, hogy a dolgok megváltoztathatóak, ami a bennünk lakó gyermek jelenlétére utal. A felnőtt dolga pedig az, hogy a kívánságot szemügyre vegye, elemezze, mérlegelje, a lehetségest a lehetetlennel szembeállítsa, kitágítsa a határokat és higgyen az új megszületésében.
Ha nem szakemberként, hanem magánemberként választ könyvet (például ajándékba, vagy az esti meseolvasáshoz), akkor mi alapján dönti el, hogy melyik könyvet veszi le a polcról?
Az esti mese kiválasztásában a két és fél éves Lilla Maja kislányom érdeklődése a döntő, jelenleg a Boribon, Kipkopp korszakot éljük, böngészőket, lyukas könyveket lapozunk. Gyakran szoktam varázsmeséket olvasni, mondhatni szomjazom a csodát. A mesében, akár az életben is nem lehet a hatalom eszközeivel, csupán erővel a problémák nagy részét megoldani. Az akarat és a tudatos erőfeszítés önmagában még nem elég. A mesében ilyenkor történik meg váratlanul a csoda. A saját életünkben sem lehet erőszakkal kikényszeríteni. Milyen szépen fogalmazza meg ezt Anselm Grün: „Csodák ott történnek, ahol az ember várni tud. (...) Ahol valaminek valóban növekednie kell, annak türelmes várakozásra van szüksége”.
Fontos, hogy egy mese, ha rejtetten is, valamiféle tanulságot közvetítsen, választ adjon bizonyos élethelyzetekre?
Az óvodás és kisiskolás gyermeken sokszor feszültség, szorongás, félelem uralkodik el, nem tudja kezelni érzelmi élete ambivalenciáját. Mivel testi és lelki adottságai, akaratának fejletlensége, alacsony frusztrációtoleranciája még nem teszi lehetővé, hogy egy felnőtthöz hasonlóan eligazodjon a bonyolult külső és belső világban, gyakran tehetetlennek érzi magát. Ennek ellensúlyozására természetesen nem elegendő egy megfelelő történet, mese elővarázsolása, amiből a gyermek megtanulja, mit is kell tennie, és máris „gombnyomásra” megoldódnak a dolgok. Bármiféle értelmezés, kioktatás, hasonlítgatás a mesén keresztül éppen szándékainkkal ellentétes irányba hat, mert a gyermekben csak azt az érzést erősíti meg, hogy képtelen megfelelni, hogy elégedetlenek vele.
Az esti mesemondásban mi a fontosabb: maga a történet? Vagy aki meséli? Vagy az, hogy az illető hogyan meséli azt a történetet? A tapasztalatai alapján, ma egy szülő mennyit mesél a gyerekének? Mi történik azzal a gyerekkel, akinek teljesen kimarad az életéből a meseolvasás, a közös mese élménye? Ismerünk esetleg olyan kutatásokat, melyek azt mérték, hogy mi a különbség azok között, akik rendszeresen olvastak meséket gyerekkorukban, és azok között, akik nem?
A gyermek a mesehallgatás során nemcsak a mesélő szülőre, hanem befelé is figyel, lelki szemei előtt megelevenedik a történet, és a saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot. Mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. A mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit. A mesélő szülő vagy pedagógus is segítheti ezt a folyamatot, ha beleéli magát a történetbe, odafigyel a hanglejtésére, a mesemondás vagy olvasás ritmusára. A mese dallama könnyen átalakul képpé, és a belső képkészítés folyamatában lehetővé válik az érzelmi azonosulás a számunkra kedves hőssel. Minél ráérősebben, megváltoztatott tonalitással, dallamosabban mesél a szülő – úgy, hogy maga is egy belső képet készít a meséhez –, annál kidolgozottabb lesz a gyermek belső képe is. Ehhez nem kell tudatos erőfeszítés, a gyermek úgy éli meg ezt a folyamatot, hogy a belső kép magától, spontán módon megjelenik. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel nem helyettesíthető! Számos kutatás mutatott rá arra, hogy ha valakit nem engednek álmodni, akkor nehézségekbe fog ütközni a valóság problémáinak feldolgozásában. Bruno Bettelheim ezzel kapcsolatban írta azt, hogy „egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyermekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel”.
A meseolvasásnak mi az elsődleges célja? Hogy lekössük a gyereket? Hogy neveljük? Hogy szoktassuk az irodalomhoz, olvasáshoz?
A mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül. Ez lesz az alapja a későbbi bizalmas szülő-gyermek beszélgetéseknek is. Szerintem ez az egyik legfontosabb cél. Ahogy Zelk Zoltán mondja: „elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én”.
Ki lehet nőni a mesékből? Ha nem, akkor a felnőttek miért van szükségünk mesékre? Mit pótolunk ezzel?
Gyermekkorban a mesei optimista világkép és a gyermek vágyai egymásra rímelnek, a mesei vágyteljesülést nem akadályozzák sem természeti törvények, sem időbeli vagy térbeli korlátok. Minden lehetséges, mindenné át lehet változni. Az a felnőtt, aki mesét olvas, később is megőriz egy keveset a gondolat mindenhatóságából. Az Omuskego Cree törzs tagjai úgy készítik fel a fiatal generációt a túlélésre, hogy tapasztalataikat történetek formájában mesélik el, és ahogy nőnek a gyermekek, velük együtt változnak a történetek is – ezeket ugyanis mindig másként mesélik el, rugalmasan változtatva a narratívát. Vagyis a gondolkodásmódot teszik rugalmassá, ami által a felnövekvő ifjú generáció az életben is képes lesz rugalmasan viselkedni, bízni. A történetek élni segítenek, állítja a törzs vénje. A felnőtteknek is! A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni.
Kapcsolódó cikkek:
Boldizsár Ildikó: Az ember genetikailag kódolt történetéhséggel születik
Dániel András: A mese semmilyen pótszerrel nem helyettesíthető
Kovács Eszter: Isten mentsen az olyan mesétől, amiben tanítani akarják a gyereket!
Both Gabi: A jó meséből nem hiányozhat a humor, a szellem, az izgalom, a varázslat
Balázs Eszter Anna: Sokkal bátrabban, kíváncsibban és egyre profibban nyúlnak a gyerekkönyvírók a kényes témákhoz
Finy Petra: A mese emberi lélekről sugallt üzenete soha nem hazudhat
A Grimm-mesékkel régen a felnőtteket szórakoztatták – tele voltak félelmetes momentumokkal –, ám egy időben mintha tendencia lett volna, hogy a könyvekből kifilézték, kiirtották az erőszakot. Jó úton jár az a szülő, aki meg akarja kímélni a gyerekét az erőszakos jelenetektől?
Én is ismerek olyan szülőt, aki a mesék félelmetesebb részeit átkölti a gyermeke védelme érdekében. A gyermek szimbolikus úton dolgozza fel a mesét, belső képek formájában. A sárkány pont annyira lesz félelmetes, mint amennyire a gyermek el tudja viselni. Tilos átkölteni a mesét! A népmesékben, hogyha az életkori sajátosságoknak megfelelően meséljük őket, nincsenek veszélyes, ártalmas részek.
Létezik káros mese? És gyógyító mese? Melyek azok az élethelyzetek, amelyekben az ön tapasztalata szerint a legjobb eredményeket lehet elérni a mesékkel?
Már a hagyományos hindu orvoslásban is a lelki zavarokat mesékkel gyógyították: egy olyan mesét adtak a betegnek meditáció céljából, amelyben megfogalmazódtak problémái, ezáltal megtalálhatta szenvedése okát és a megoldást is. Bár a mese tartalmának látszólag semmi köze nem volt a beteg hétköznapi életéhez, valójában mégis az övéhez hasonló belső folyamatokról, érzelmekről szólt. Clarissa Pincola Estes a Farkasokkal futó asszonyok című könyvében mondja azt, hogy a mesékben gyógyító erő lakozik, csak meg kell hallgatnunk őket. Hatalmuk van fölöttünk, úgy, hogy közben nem követelik meg, hogy bármit tegyünk, cselekedjünk. A káros mese ebben a tekintetben kioktató, bagatellizáló módon viszonyul a bennünket foglalkoztató kérdésekhez. A kisgyermek nagyon nehezen tudja megfogalmazni problémáit, csupán az érzések szintjén éli meg a feszítő állapotokat. Számtalan olyan feladattal kell megbirkóznia, amelyek nagy megpróbáltatások elé állítják: le kell válnia szüleiről, meg kell tanulnia, hogyan kezelje félelmeit, késleltesse vágyait, győzze le a testvérféltékenység érzését. Gyakran átéli az érzések ambivalenciáját is: egyszerre imádja és gyűlöli szüleit, és tehetetlennek érzi magát ebben a belső zűrzavarban.
A gyermek élményeit szimbolikusan, a játék és a mesehallgatás során képek segítségével tudja kifejezni, kivetítve dühét, haragját egy állatfigurába vagy mesehallgatás közben egy negatív szereplőbe. Amikor a gyermek újra és újra ugyanazt a mesét kéri, akkor is a félelmeivel, szorongásaival dolgozik. Minél többször hallhatja azt, annál biztosabban mozog a cselekményében, mind mélyebben át tudja élni minden aspektusát, így egyre jobban oldódnak a feszültségei, szorongásai. A sokszor ismételt kedvenc mese énerősítő hatással bír.
Az érzelemszabályozás kialakulása azt jelenti, hogy a gyermek fokozatosan képes lesz arra, hogy saját érzelmi állapotait érzékelje, és azokat a megfelelő intenzitással fejezze ki, valamint az önmegnyugtatásra, az intenzív érzelmek csillapítására. Mindazonáltal szülőként folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, hogy ebben segítsünk neki. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy nincs mitől félned, akkor egyedül hagyjuk félelmeivel. Fontos, hogy a szülő vegye komolyan a gyermek félelmeit, mert ha arra várunk, hogy ezeket kinövi a gyerek, akkor a legtöbb esetben a félelem inkább nő, mint csökken. Ne minimalizáljuk, és ne tegyünk úgy, mintha tudomást sem vennénk róla, mert ilyenkor a gyermek önbecsülése is sérülhet.
A kortárs magyar meseírók az utóbbi időben sokkal bátrabban nyúlnak bizonyos, akár a közelmúltig tabuként kezelt témákhoz is. Szakemberként hogyan látja, milyen tendenciák érvényesülnek a kortárs magyar meseírásban?
A betegség, veszteség, speciális szükségletek, másság elfogadása, kirekesztés, örökbefogadás témák most már jóval gyakrabban jelennek meg a kortárs magyar meseírásban. A gyerekek keresik kérdéseikre az őszinte, hiteles válaszokat.
Általánosságban elmondható, hogy a mesékkel tanuljuk meg a történetmesélést, alapstruktúrákat, sőt bizonyos szempontból a világképünk is ekkor alakul ki. Az utóbbi években sokkal színesebb és szélsőségesebb a kínálat – ez milyen hatással van az olvasókra/szerzőkre?
A mese az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amit önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is – a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal. A népmese optimista életfilozófiája is akkor lesz igazán gyümölcsöző a gyermek életében, ha azt az édesanya és édesapa saját életmeséje is alátámasztja, hitelesíti.
Szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magam történetét mesélem el. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólam, az én világképemről szólnak. Ebben a mesében helyet kapnak a szorongásaim, félelmeim, kétségeim, ugyanakkor az erőforrásaim, álmaim, vágyaim, céljaim is. Tetteimmel mesélem el, hogy miben hiszek, miért küzdök, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és azt is, hogy mikor adom fel. Ez a hitem vagy hitetlenségem története is. Megbízom-e abban, hogy egészséges gyermekem képes a saját tempójában fejlődni, vagy szorongok, hogy „versenyhátrányba kerül” a többiekhez képest, ezért programszerűen „fejlesztem” őt? Képes vagyok-e a problémás helyzetekben nyitottan figyelni és rugalmasan alkalmazkodni, vagy mereven ragaszkodom ahhoz, amit egyszer elhatároztam? A gyermeknevelésről vallott gondolataim, a nevelésben alkalmazott módszereim mind-mind engem mesélnek.
Ma már szinte közhely, hogy a tévé nem helyettesítheti a meseolvasást (még akkor is, ha nem mindenki tartja ezt be), de mi a helyzet a különféle applikációkkal? Könnyítik vagy inkább kiváltják az olvasást?
Fontos, hogy egy kisgyermek minél többet mozogjon és szabadon játsszon. Amennyiben egy érzelmileg érintett, de testileg passzív gyermek nem tudja levezetni a felfokozott izgalmi állapotot, akkor ennek súlyos következményei lehetnek a személyiségfejlődése szempontjából.
Egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséje, és miért?
Kedvenc mesém: a Kisködmön főhősének, a jómódú parasztembernek volt egy lánya és egy felesége. Egy nap érkezett hozzájuk háztűznézőbe egy legény, és az apa leküldte a lányát a pincébe, hogy legyen mivel megkínálniuk a vendéget. A lánynak ekkor szemébe ötlött a pince oldalához támasztott káposztáskő. Erről az jutott eszébe, hogy ha majd férjhez megy, és kisfia születik, vesz neki egy ködmönt a vásárban – de ha a kisfiát agyonüti a káposztáskő, akkor kire marad majd a kisködmön…? Ezen úgy elkeseredett, hogy bánatában sírva fakadt. Mivel sokáig nem tért vissza, hamarosan lement utána az apja és az anyja is, és meghallva a nagy problémát, mindketten rázendítettek a sírásra. A kérő épp csak hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett, és azt mondta: ha még három ilyen bolondra akad, mint ezek, elveszi a lányt feleségül. El is indult, s az út során hamarosan találkozott egy emberrel, aki a diót vasvillával hányta fel a padlásra. A legény vett egy vékát, és fél óra alatt felhordta benne a diót. A következő ember, akibe beleütközött, teknővel hordta be a világosságot a házba. A legény rajta is segített: fejszével vágott két ablakot a falba, és mindjárt világosabb lett. Harmadjára egy asszonnyal hozta össze a sorsa, aki a csirkéket akarta a kotló alá dugni, de ez nem sikerült neki. A legény megmagyarázta neki: ha jön a héja, akkor a kotló dugdosás nélkül is maga alá veszi a csibéit. Miután továbbállt, azt gondolta magában: hála Istennek, megtaláltam mind a három bolondot! Hazament, és két hét múlva megülték a lakodalmat. Lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki egy ködmönt, de a káposztáskő nem ütötte agyon. Itt a vége, fuss el véle. A mese a nem megfelelő problémamegoldási stratégiákról, az önbeteljesítő jóslatok erejéről szól.
