Kovács Eszter (fotó: Pozsonyi Pagony)
A jó mese nem gügyög, nem ereszkedik le a gyerekekhez, és nem akar mindenáron megtanítani nekik valamit – véli Kovács Eszter, a Pozsonyi Pagony főszerkesztője. A Könyves Magazin legújabb számában a jó mese titkait kutattuk, és számos szakértőt – kutatókat, pszichológusokat, meseírókat, főszerkesztőket – megkerestünk azzal, osszák meg velünk, hogy mit jelent az ő életükben a mese. Miért fontos például a gyermeki nézőpont egy mesében, mik lehetnek egy gyerekeknek szóló szöveg legnagyobb buktatói, és egy gyerekkönyvben miért fontos az erős, szöveggel egyenrangú képanyag? Kovács Eszterrel mindemellett a humor fontosságáról, a közös olvasásról és a személyes kedvencekről is beszélgettünk.
Mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket?
Hogy mitől jó egy mese, arra ugyanúgy és ugyanolyan nehéz válaszolni, mint hogy mitől működik egy bármilyen irodalmi szöveg. Mert egyfelől a mese ugyanúgy akkor jó, ha egyedi, ha úgy érzem, hogy ilyet még sosem olvastam, ha mind nyelvében, mind dramaturgiájában kreatív, ötletes, izgalmas. Másfelől azonban nyilván vannak olyan kritériumok, amelyeknek gyerekeknek szóló szövegeknél speciálisan kell működniük: és direkt nem mesét írtam most, hiszen a népmesék például kevéssé valók gyerekeknek, nem is számukra íródtak.
Ami egy gyerekszövegben nagyon fontos, az a gyermeki nézőpont. A szerzőnek (aki, ugye, általában nem gyerek) muszáj belebújnia egy gyerek bőrébe, és gyerekperspektívából nézni a világot ahhoz, hogy a gyerekolvasó, gyerekhallgató azonosulni tudjon a szöveggel, következésképp szeresse. Gyakran előfordul (főleg kéziratokban, amatőr szerzőknél), hogy az elbeszélő látszólag gyerek, de a megfogalmazott érzések, a problémák, amelyekre reflektál, igazából felnőtt-ügyek, és noha a felnőtt számára nagyon fontos dolgokról szólnak, és a felnőtt azt gondolja, hogy a gyereket ez nagyon érinti, általában pont, hogy nem érdekli.
Attól, hogy a szempont gyermeki, még nagyon fontos dolgokat el tud mondani a felnőttek világáról is, és az, hogy gyermeki, természetesen nem egyenlő azzal, hogy gyermeteg. A legrosszabb, amit egy szöveg tehet, az az, ha gügyög, ha a gyereket nem partnerként kezelni, hanem leereszkedik hozzá. Ebből szokott fakadni egy másik, sajnos nagyon gyakori hibája a gyerekeknek szóló szövegeknek – nevezetesen a didaxis. Isten mentsen az olyan mesétől, amiben tanítani akarják a gyereket! Egy jó mese amúgy, észrevétlenül és indirekten amúgy is tanít, nevel, szórakoztat – csak ne dörgölje az orrunk alá, hogy így és így kell viselkedni, beszélni, élni.
Ezen kívül (ez talán már inkább egyéni szempont) én nagyon fontosnak tartom és nagyra értékelem a szövegben, a mesében a humort – azt gondolom, sokszor pont a legfontosabb dolgok mondhatók el a humor segítségével. A gyerekeknél szóló szövegeknél a megnyugtató végkifejletet is kiemelném – nem kell persze titkolni a gyerekek előtt, hogy az élet nem habostorta, de azért az nagyon jó, ha minden jó, ha vége jó. (És Andersen? Nem tudom, sosem szerettem, és nem is éreztem úgy, hogy a gyerekeimnek például A kis gyufaárus lányt kellene olvasnom.)
Egy mai, írott meséhez természetesen hozzátartozik a szöveghez illő, vele egyenrangú, minőségi képanyag is: azaz egy jó gyerekkönyv nemcsak az olvasóvá nevelésben, de a gyerekek vizuális nevelésében is meghatározó.
Általánosságban elmondható, hogy a mesékkel tanuljuk meg a történetmesélést, alapstruktúrákat, sőt bizonyos szempontból a világképünk is ekkor alakul ki. Az utóbbi években sokkal színesebb és szélsőségesebb a kínálat – ez milyen hatással van az olvasókra, szerzőkre?
Nagyon jó, nagyon fontos, hogy mindenféle, sokszor tabunak gondolt témák is előkerülnek a gyerekkönyvekben. Ugyanakkor azt gondolom, egy mese, egy gyerekeknek szóló szépirodalmi szöveg elsősorban mégis mese kell, hogy legyen, és meseként kell, hogy működjön, és csak másodsorban szabad, hogy a problémamegoldásra koncentráljon. Gimesi Dóra Csomótündére kitűnő példa erre: egy tökéletes, gyönyörű, kedves, derűs, ugyanakkor nagyon is komoly mese a válásról – de elsősorban mese, működik egyrészt akkor is, ha az adott kisgyereknek éppen nem váltak el a szülei – és természetesen működik és segít, ha elváltak a szülei. Vagyis: nagyon klassz, ha létrejönnek ilyen típusú segítő szövegek, de szerintem meseként csak akkor jók, ha a segítésen kívül/felül is értelmezhetők.
A klasszikusok reneszánszában szerepet játszhat egyfajta nosztalgia is (hiszen felnő az a generáció, amelynek tagjai gyerekként hallgatták azt a bizonyos mesét), de egy kortárs műnél – a tapasztalatotok szerint – mi kell ahhoz, hogy az a mese vagy meseíró megérintse a gyerekeket? A kiadó mi alapján dönti el, hogy melyik mesének, illetve melyik meseírónak szavaz bizalmat?
Én kiadóként nem érzem, hogy nagyobb reneszánsza lenne a klasszikusoknak, mint bármikor máskor. A szülők persze szeretik azt, amit ők szerettek gyerekként, és szeretnék ezeket átadni a gyerekeiknek is, de általában nyitottak az újra, és keresik is a kortárs, új szövegeket és rajzokat: hiszen nem ugyanabban a világban élnek a mi gyerekeink, mint amilyenben mi éltünk. Persze, egy jó mese mindig jó, és tulajdonképpen kortalan, de mégis, nagyon fontos, hogy a gyerekek mindennapjaira és világukra is reagáljon.
A szempontok pedig, ami alapján a kiadó eldönti, hogy mit választ, az az első kérdésre adott válaszok szerint történik – de persze sohasem lehet biztosra menni, lehet, hogy azt gondolom, hogy ez a mese nagyon jól fog működni, és mégsem...
Kapcsolódó cikkek:
Boldizsár Ildikó: Az ember genetikailag kódolt történetéhséggel születik
Dániel András: A mese semmilyen pótszerrel nem helyettesíthető
Szerinted mi történik azzal a gyerekkel, akinek teljesen kimarad az életéből a meseolvasás, a közös mese élménye? Egyáltalán a meseolvasásnak mi az elsődleges célja? Hogy lekössük a gyereket? Hogy neveljük? Hogy szoktassuk az irodalomhoz, olvasáshoz?
Nem, ne azért meséljünk, hogy lekössük, ne azért, hogy neveljük, hogy szoktassuk – hanem azért, mert emberek vagyunk, és ahhoz, hogy jól érezzük magunkat emberként, hogy biztonságban legyünk, hogy legyen mibe kapaszkodnunk, hogy ráismerjünk, hogy mintákat lássunk, hogy működtetni tudjuk a fantáziánkat, a képzeletünket – ehhez mind-mind szükséges a mese, az irodalom.
Ki lehet nőni a mesékből?
Itt is mindenképpen különbséget tennék a népmese és a gyerekirodalmi szöveg között: a népmesék – tulajdonképpen inkább, vagy legalábbis – legalább ugyanannyira valók felnőtteknek, mint gyerekeknek. A felnőtteknek (vagy fiatal felnőtteknek) szóló fantasy is nyilván mese alapú.
De egy irodalmi, minőségi, modern gyerekeknek szóló szöveg is tud működni felnőtteknél is, még ha egy gyerek nélküli felnőtt csak úgy, magától valószínűleg nem is olvasná el, szülőként, a gyerekekkel együtt olvasva működnie kell, és több mint valószínű, hogy nagyon is élvezhető. Lehet, hogy a sztorija miatt, mert annyira izgalmas (például Rumini), lehet, hogy a humora miatt (Matyi és Sári), lehet, hogy a nyelve és a nyelv által teremtett saját világa miatt (Medvetalp és barátai – vagy az épp, hogy csak felnőtteknek való?). Mindenesetre, ugyanoda szeretnék kilyukadni, mint a legelején – ha nem gügyög, ha nem nézi hülyének a gyereket, akkor jó a gyereknek IS, és a felnőttnek IS. Akkor nem lehet belőle annyira kinőni – bár az is nyilvánvaló, hogy felnőttként más dolgok foglalkoztatják az embert, mint gyerekként, vagyis kinövi az ember ezeket a szövegeket, de ettől függetlenül élvezheti.
Egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséd, és miért?
Csoda és Kósza, a modern magyar gyerekirodalom gyöngyszeme, a legviccesebb, legabszurdabb, legbölcsebb mesekönyv-sorozat gyerekeknek – és igen, felnőtteknek is!
