Dániel András (fotó: Valuska Gábor)
„Még az a felnőtt is időről időre kiéli meseszükségletét, aki azt gondolja, hogy ilyenje már rég nincs neki. Egy brazil szappanoperában is megtaláljuk a klasszikus mesék figuráit, legfeljebb az öreg királyt itt Señor Lopeznek hívják, a királylányt meg Manuelának” – meséli Dániel András, aki írt már könyvet egy kicsi házaspárról, a kuflikról és az ágy alatt barangoló kisfiúról is. A Könyves Magazin legújabb számában a jó mese titkait kutattuk, és számos szakértőt – kutatókat, pszichológusokat, meseírókat, főszerkesztőket – megkerestünk azzal, osszák meg velünk, hogy mit jelent az ő életükben a mese. Dániel Andrással a legelső meséről, a közös mese nyújtotta lelki élményről és a mordizomadta jelentőségéről is beszélgettünk.
Mitől működik egy mese? Vannak esetleg olyan feltételei, amelyeknek mindenképpen teljesülniük kell ahhoz, hogy a mese megérintsen egy gyereket? Szerinted mi a jó mese öt legfontosabb ismérve?
Nem szeretem az ilyen listákat, de egye fene:
1. Legyen következetes a saját szabályaihoz, legyenek ezek bár a legtótágast állóbb szabályok.
2. Ne hagyjon szorongást a gyerekben, miután véget ér.
3. Vegye komolyan a gyereket. Ne legyen gügyögve leereszkedő, mint egyes felnőttek, akiknek meggyőződése, hogy a gyerek voltaképpen egy kisméretű, értelmileg korlátozott felnőtt, akivel kizárólag a kicsinyítő képzők gyakori alkalmazásának segítségével lehet kommunikálni.
4. Ne telepedjen rá a mesére a tanulság, mint egy szemüveges, megállás nélkül komolyan bólogató óriás óvónéni. A gyerekeket minden egyéb jobban érdekli egy mesében, mint a tanulság. Ha mégis van olyanja a mesének (én kerülöm, mint ördög a tömjénfüstöt, haha!), akkor legyen minél észrevétlenebb.
5. Mindenképpen legalább egyszer szerepeljen benne az a szó, hogy mordizomadta! Na jó, ez nem kötelező...
+1. És a legfontosabb: a mese írója lehetőleg sose válaszoljon olyan kérdésekre, mint, hogy mi a jó mese öt legfontosabb ismérve!
Mit tapasztalsz, melyik mesét szeretik jobban a gyerekek: amelyik egy teljesen távoli mesevilágban játszódik (mesebeli helyeken, mesebeli lényekkel, igazi hősökkel és hősnőkkel), vagy amelyik nagyon is a saját életükről szól? Az életkor, a lelki állapot, egy adott élethelyzet, vagy szimplán egyéni ízlés az, ami megszabja, hogy mivel azonosulnak a legkönnyebben a gyerekek?
Feltételezem, sokszor lelki alkat kérdése, melyikhez vonzódik jobban egy gyerek. Ugyanabból a korosztályból ismerek olyat, aki a fantáziavilágba vezető meséket szereti, meg olyat is, akit kifejezetten az itt és most játszódó történetek érdekelnek. De akár egy adott élethelyzetből is következhet, hogy éppen melyik történet típussal azonosul szívesebben. Adódhat úgy, például az óvodába beszokás időszakában, hogy a kisgyerek szívesen hallgat olyan mesét, amely az ő problémáját meséli el, megoldást is kínálva rá, oldva a helyzettől való szorongását. Máskor talán jobban segít, amikor távolba repít a mese, messze a valóságtól. És akkor még ott vannak azok a ma nagyon népszerű történetek, amelyekben állandó átjárás van e két világ között.
Mi volt a legelső meséd, amit papírra vetettél?
Már kisiskolás koromban készítettem rajzos történeteket, de ezek nem igazán mesék voltak, inkább lovagos és indiános kalandok. Az első mesém, amire emlékszem, valami olyasmiről szólt, hogy boszorkányok szállják meg Budapestet, mindenkit elvarázsolnak, aki szembejön – és ők győznek. Hát igen...
Mi volt a legfurább élethelyzet, amiből azután mese lett?
Egyszer láttam a HÉV-en egy nagyon furcsa idős asszonyt. Mozdulatlanul ült a helyén, és mereven nézett előre, egy meghatározhatatlan pontra, akár egy szobor. Meg se rezdült, szinte nem is pislogott. Egészen ijesztő volt. Ha velem szemben ül, és engem bámul azzal a kifejezéstelen tekintettel, hát, elég rosszul éreztem volna magam. Aztán az egyik megállóban váratlanul felpattant, és leszállt. Róla írtam az első Kicsibácsi és Kicsinéni könyvben megjelent Busz című szöveget, ami Kicsinéni és a Kifürkészhetetlen Tekintetű Asszony találkozásáról szól.
Kapcsolódó cikk:
Boldizsár Ildikó: Az ember genetikailag kódolt történetéhséggel születik
Mi történik azzal a gyerekkel, akinek teljesen kimarad az életéből a meseolvasás, a közös mese élménye?
Valószínűleg valami jóvátehetetlen hiány lesz az eredménye. Biztos vagyok benne, hogy örök nehézségeket okoz majd neki a felnőttkorban, az érzelmi intimitás megtalálásában, de nem lehetetlen, hogy a szülői szerep megélésében is. A mesélés, az együttlétnek ez a semmihez nem hasonlító módja, a fantáziában tett közös utazás élménye – a mese felolvasásánál is, de különösen a „fejből" mesélés esetében – olyan lelki élmény a gyereknek (és persze a szülőnek is), ami semmilyen pótszerrel nem helyettesíthető.
Ki tudunk nőni a mesékből?
Úgy látom, nem. Még az a felnőtt is időről időre kiéli meseszükségletét, aki azt gondolja, hogy ilyenje már rég nincs neki. Egy brazil szappanoperában is megtaláljuk a klasszikus mesék figuráit, legfeljebb az öreg királyt itt Señor Lopeznek hívják, a királylányt meg Manuelának. Bár ezek fura, végtelenített mesék, ahol sohasem jutunk el az igazi feloldásig. Megkockáztatom, hogy még a futballrajongók is valamiféle gyermeki meseigényüket élik ki, amikor kedvenc csapatuk meccseit követik a tévében. Itt is minden megvan, ami egy meséhez kell: pozitív főhős, legyőzendő ellenségek, harc, győzelem vagy elbukás, sőt még intrikus is, akinek a szerepét nyilván többnyire a bíró tölti be. A dolog furcsán maszkulin voltából következően legfeljebb a királylány hiányzik innen, hacsak egy Európa-bajnoki kupát nem értelmezünk a női princípium megjelenítőjeként...
Egy személyes kérdés a végére: mi a kedvenc meséd, és miért?
Erre a kérdésre mindig Lewis Carroll két Alice könyve jut először az eszembe. Ha akarom, a fantázia fékezhetetlen áradása, ha akarom, megfejtendő rejtvények sorozata. Megunhatatlan.
