Egy férfi, akinek nem csak az egész családját ismerjük, de az összes állatát is. Mindent tudunk a gyerekkoráról, és elkísérhettük a munkája közben állatbefogó expedíciókra, valamint az állatkertje mindennapjaiba is beengedett. Mikulásra emlékeztető korpulens alakjával és fehér szakállával Gerald Durrell brit zoológus gyerekkorom meghatározó alakja volt. Egy hajszálon – és a biokémia iránti ellenszenvemen – múlt, hogy végül nem biológia szakra jelentkeztem, de az olvasás iránti szenvedélyemben is nagy szerepet játszott a munkássága.
Ahogy az ilyen mondatai miatt szerettem volna írni is – és hittem el magamról, hogy lehetséges:
Feleségemnek, aki azzal szerzett örömet, hogy harsányan kacagott a kézirat olvasása közben, és azután közölte: a helyesírásomon szórakozott ilyen kitűnően.”
(Családom és egyéb állatfajták)
A nyolcvanas-kilencvenes években velem együtt egy egész generáció nőtt fel az expedícióit és a családját bemutató könyvein, amiket valójában mintegy mellékesen, a zoológiai munkája anyagi támogatására írt. Ezt mutatta, hogy amikor felesége és kollégája, Lee Durrrell 2019-ben Budapesten járt, órákig álltak sorba a rajongók, hogy dedikáltassák az Amatőr természetbúvár egy példányát. Irigylésre méltó tehetsége volt az íráshoz.
Útibeszámolói jogosan jelentek meg ugyanabban a sorozatban, mint P.G. Woodhouse kötetei. Jellegzetes angol humora a legszürreálisabb helyzetben sem hagyta el, okozza azt egy egzotikus állat a dzsungel közepén vagy a saját családja.
Lévén, hogy családomban a könyv szakasztott olyan létszükséglet, mint a levegő, az étel meg a víz, mindig meghökkent, hogy az átlagember milyen keveset olvas vagy olvasott.
(A piknik és egyéb kalamajkák)
Korfu és a család
Gerald „Gerry” Malcolm Durrell 1925. január 7-én született Indiában, Dzsamsedpurban. A család útépítő mérnök édesapjuk halála után költözött vissza Angliába, majd onnan Korfura. A könyvek alapján vicces exodus valójában édesanyja, akit könyveiben csak Mamaként emleget, romló állapota miatt volt szükséges: a férje halála után idegösszeomlása volt, és az alkoholba menekült.
Korfun a család egyfajta paradicsomi létbe csöppent, ahol mindenki a maga szenvedélyének hódolt. A Mama több-kevesebb sikerrel főzött és kertészkedett, a legidősebb fiú, Larry (Lawrence George, az Alexandriai négyes szerzője) napjait írással vagy művészbarátai szigetre hurcolásával töltötte. A fegyverbolond Leslie és a közmondásokat szabadon felhasználó, a divat és a fiúk után érdeklődő Margó (Margaret) mellett a 10 éves Gerry vidáman elszökött saját dolgai után. Mivel iskolába nem járt, ez többségében azt jelentette, hogy a szigeten kószált a kutyájával és mindenféle állatokat figyelt meg, majd vitt haza.
Korfuról 1939-ben, a közelgő II. világháború miatt kellett hazatérniük Angliába. Durrell előbb egy állatkereskedésben dolgozott, majd a civil katonai szolgálat keretében egy farmon tanított lovaglást. A háborút követően a Whipsnade Állatkertben lett gyakornok, az itt tapasztaltak azonban lerombolták az illúzióit az állatkertekről.
Autodidakta zoológus
Ahogy az Állatkert a poggyászomban könyvében írja: „Végre, végeérhetetlennek tűnő küzdelem után kibogoztam a madzagot a tarisznya nyakánál, és óvatosan kinyitottam. A mélyéről finom kis szürke arc bámult rám, hatalmas fülei legyezőszerűen összecsukva oldalt a fejéhez simultak, és óriási, aranyszínű szemei
olyan döbbent iszonnyal meredtek rám, mint amikor egy idős vénkisasszony a fürdőszobaszekrényben egy férfit talál.”
1946-ban, amikor nagykorú lett és hozzájutott apai örökségéhez, a mai értékben valamivel több mint 80 millió forint nagyjából felét állatgyűjtő expedícióra fordította, amely a tervek szerint megtérült volna, amikor a befogott állatokat eladja az állatkerteknek. Valójában azonban annyira gondosan utaztatta és etette a zsákmányát, hogy ráfizetéses lett a vállalkozás, ráadásul több intézménnyel össze is veszett azon, hogy hogyan gondozzák az állatokat. Így ismét pénzszűkében volt, ezért első felesége, Jacquie és bátyja, Larry azt javasolták, írja meg az expedíció történetét. Így lett az első könyve a kameruni útját feldolgozó a Noé bárkáján, ami 1953-ban jelent meg.
1958-ban Jersey szigetén létrehozta saját állatkertjét, miután két évig nővére, Margo szállójának hátsó kertjében tartott egy garmada egzotikus állatot, mivel nem talált számukra olyan befogadó intézményt, aminek elégedett lett volna a színvonalával. Az intézmény egyre inkább a veszélyeztetetett fajok védelmére szakosodott, szakmai továbbképzéseket, kutató, szaporító programokat és népszerűsítő előadásokat is szervezett. Maga az alapító öt nagyobb, állatokkal foglalkozó filmsorozatot is készített a BBC megbízásából.
A mentális problémák és az alkoholizmus sajnos a család több tagját, köztük őt is érintette, ahogy erről a David Hughes beszámol a Durrellről írt Gerry és egyéb állatfajták című életrajzi könyvben. Ez egyéb egészségügyi problémákat okozott nála idősebb korában, csípőprotézis-műtétjét májátültetés követte, amelyből soha nem épült fel teljesen. Jersey szigetén hunyt el 1995. január 30-án.
Aki tényleg egy állatkertben élt
A Vadászat felvevőgéppel című kötetében ezt írta: „Az átlagember teljesen önző módon viszonyul a világhoz, amelyben él. Amikor megmutatom állataimat látogatóinknak, első kérdéseik egyike (hacsak nem ennivalóan bájos állatokat látnak) mindig az:
»mire jók ezek?«, amin azt értik, hogy mire jók ezek az állatok nekik. Erre csak egy lehet a válasz: »Mire jó ma az Akropolisz?«
Közvetlen anyagi hasznot kell-e hajtania minden élőlénynek ahhoz, hogy létjogosultsága legyen? Aki azt kérdi, »mire jó«, azt követeli az állattól, hogy igazolja saját létét, mielőtt még a kérdező maga igazolta volna saját létjogosultságát.”
A korfui évek az egész karrierjét meghatározták: autodidakta módon tanult zoológiát, az egyetemi diplomát a terepmunkával váltotta ki (ami nem volt példátlan, hiszen Jane Goodall is így kezdte), ami miatt a kortársai gyakran kritizálták. Nem tartották elég szakmainak szemben például az egyetemet végzett Attenborough-val.
Az állatkertekhez és az állatokhoz való hozzáállása is kifejezetten radikálisnak számított az 1960-as években. Élesen bírálta, hogy a korabeli intézmények elsősorban a közönség szórakoztatását tartották céljuknak, az állatok kvázi fogyóeszközök voltak. Ehhez mérten csak a látványos fajokra koncentráltak. Durrell ehhez képest az állatok jobb körülményeire és a fajtamentésre, a kutatásra és az oktatásra fókuszált.
„A mostani állatkertek jórészt jól ismert fajokat mutatnak be, amelyek jót tesznek a bevételeiknek, mint a tigrisek vagy elefántok, de Gerry hitt abban, hogy minden állat ugyanolyan értékes, és az embernek nincs joga egyetlen fajt sem kihalásra ítélni – nyilatkozta budapesti látogatása alkalmával a felesége és a munkájának folytatója, Lee Durrell. – Egy állat sem volt számára túl jelentéktelen. Az első expedícióit olyan állatok megmentésének szentelte, amiket az ő kis barna munkái néven emlegetett. Az egyik első ilyen az azték nyúl vagy vulkánnyúl volt Mexikóban, amelynek az élőhelye a mezőgazdaság miatt került veszélybe. A másik a legkisebb sertésfajta, az Asszamban honos törpedisznó volt.”
Lee Durrell jelenleg is a Csatorna-szigeteken található Jersey Állatkert területen lévő házban él, ahol annak idején Gerryvel lakott. Az állatkert töretlenül üzemel az alapító halála után is. Durrell félig viccesen emlegette, hogy nem feleséget, hanem özvegyet keresett magának, aki tovább viszi a megkezdett munkáját. A már megismerkedésük előtt saját jogán is az állatok viselkedésével foglalkozó Lee pedig komolyan vette ezt a feladatot. Az állatkert mellett az állatvédelemmel, kutatással és oktatással kapcsolatos programok is töretlenül folytatódnak.
Jómagam és egyéb állatfajták
Gerald Durrell születésének 100. évfordulójához (január 7.) időzítve jelentette meg a Penguin Random House (PRH) kiadó a Myself and Other Animals című könyvet. Az egyelőre sajnos csak angolul olvasható kötetben a zoológus eddig kiadatlan, befejezetlen emlékiratai és egy 1969-es ausztráliai útjáról szóló, szintén befejezetlen műve mellett cikkek, beszélgetések és a családjához írott levelek is szerepelnek. A The Guardian kritikája szerint a szöveg Durrell életrajzának számos hézagát kitölti. Olvashatunk például arról, hogy került a családhoz Roger, a kutya, Gerry korfui gyerekkorának állandó társa, vagy hogy hogyan boldogult Durrell első angol munkahelyén a kisállatkereskedésben, ahol magát a tulajdonost is megfigyelte, mint különleges fajt.
A könyvek nemcsak előteremtették az expedíciókra szánt pénzt, majd fenntartották az állatkertet, hanem olvasók millióival ismertették meg az állatvilágot Durrell szemén keresztül. Felhívták a figyelmet és szószólói lettek a környezetvédelemnek és az állatok ügyének pusztán azáltal, hogy áradt belőlük a zoológus-író szenvedélyes szeretete minden élőlény iránt. Kollégája és barátja, David Attenborough a BBC kamerájával csodálatos felvételeket hozott, de komoly és szikár stílusa unalmasnak tűnt Durrell könyvei és sorozatai mellett.
És, hogy mit olvass, ha kedvet kaptál Gerald Durrell munkásságához? Íme néhány tipp:
Családom és egyéb állatfajták
Az alapmű a korfui gyerekkorról. A Durrellék című sorozat alapja, ami talán a legviccesebb valamennyi közül. Családtagokat és állatokat közel egyenló arányban tartalmaz, ehhez hasonló idézetekkel:
„ – Ébredj, Larry, az istenért, ébredj föl!
– Mi a baj? – kérdezte Larry, és álmosan fölült.
– Ég a szoba!
– Nem vagyok meglepve – jelentette ki Larry, és visszadőlt a párnákra. – Szólj Lesnek, hogy oltsa el.
– Öntsetek rá valamit – kiabált Leslie –, hozzatok valamit, amit rá lehet önteni!
Margo az utasítás értelmében megragadta a félig telt pálinkásüveget, és szétlocsolta tartalmát a padlón. A tűz föllángolt, és vígan pattogott.
– Te hülye, ne pálinkát – üvöltött Leslie –, vizet… hozzatok vizet!”
Aranydenevérek, rózsaszín galambok
Ennek a könyvnek a kiválasztását pusztán az indokolja, hogy ez volt az első, ami gyerekként a kezembe került és máig emlékszem, ahogy éjszaka, jóval a lefekvési időn túl olvasom, hogy megtudjam, sikerült-e becserkészniük a címbeli állatokat. És arra is, ahogy hangosan nevetek, amikor a csigák megeszik körülöttük az álcázásul felhúzott bunkert.
A kötet Durrell két, Mauritius szigetére és a környező szigetvilágba, vezetett expedícióját írja le, ahol néhány, már csak itt élő veszélyeztetett állatfajt akar begyűjteni. Az általa alapított Jersey Vadvédelmi Társaság ugyanis azt a célt tűzte ki maga elé, hogy segíti a kihalófélben levő fajok fogságban való továbbtenyésztését. A címben is szereplő aranydenevéreken és rózsaszín galambokon kívül itt még néhány olyan állatfaj él, amely a mauritiusi szigetvilágon kívül sehol sem fordul elő. A szerző szokott angol humora szeretettel mutatja be a helyi élővilágot, de nem kíméli a helyi hivatalok bürokratáit és saját tévedéseit sem, például így
„A denevérek nem kígyók – jelentette ki a bevándorlási tisztviselő Charles Darwin arckifejezésvel, amint éppen átadja a világnak egész élete kutatómunkájának gyümölcseit.”
Vadászat felvevőgéppel
Gerald Durrell a brit természetbúvár és elkötelezett állatmentő első feleségével, Jacquie-vel és a BBC elszánt forgatócsoportjával hat hónapnyi kalandozáson vett részt Új-Zéland, Ausztrália és Malajzia vadonjaiban és rezervátumaiban, hogy megfigyelhessenek és lefilmezhessenek különösen veszélyeztetett, s egyre ritkábban látott fajokat a kacsacsőrű emlőstől a törpekenguruig, a takahe madártól a kérgesteknősig. Felhívva a közvélemény figyelmét arra, hogy az állatok levadászása és természetes környezetük elpusztítása nemcsak szegényebbé teszi közös lakhelyünket, a Földet, de egyszersmind az emberiség jövőjét is kockára tesszük.
Íme egy markáns idézet a kötetből: „Normális emberi módon reagálok a repülésre, azaz meggyőződésem, hogy vagy a pilóta veszti eszméletét szívroham következtében egy válságos pillanatban, vagy a gép mindkét szárnya leválik föl- vagy leszálláskor, esetleg a kettő között félúton.”
Állatkert a kastély körül
Ebből a kötetből kiderül, hogy mi történik, ha valakinek megvalósul a legvadabb álma és lesz egy saját állatkertje, ráadásul gyakorlatilag még benne is lakik. Ez a könyv állatseregletének kivételes példányairól, családi kedvenceiről szól: a pingvineket abajgató dobosdaruról, a szabadságkedvelő tarajos sülről, a virágágyakat gyilkoló tapírról, a vendégszobába elszállásolt gorilláról. Nem feledkezve meg a mindennapi megpróbáltatásokról, amelyekkel egy állatkert fenntartása jár. Mindezt szeretetteljesen és remek humorérzékkel előadva - ahogy ezt már megszokhattuk:
„Újra pihentünk egyet; leverten vesztegeltünk, lihegtünk az esőben, cigaretta után vágyakoztunk, és egyhangúan eldöntöttük, hogy a tapír olyan állat, amilyet soha, semmilyen körülmények közt nem lett volna szabad kitalálni.”
Forrás: HVG, The Guardian
