A Családom és egyéb állatfajták fantasztikus humorral és a természet iránti ellenállhatatlan rajongással mutatja be a világ egyik leghíresebb zoológus-írójának varázslatos gyermekkorát. A könyv világszerte milliók kedvence lett, családok és iskolai osztályok közös olvasmányélménye, melynek révén a fotelben ülve vagy a kanapén hasalva is átélhetjük egy csodás nyaralás élményét. Olvass bele!
A nem is kissé excentrikus Durrell család - a pattanások sújtotta, csélcsap Margo, a fegyvermániás Leslie, az írópalánta Lawrence, az állatbolond Gerry, valamint sokat tűrt édesanyjuk, Louisa - már nem bírja tovább elviselni a nedves, borongós angol klímát. Ezért azt teszik, amit bármely más család tenne: eladják házukat, és Roger, a kutya társaságában a napsütötte Korfu szigetére költöznek. Ám hamarosan rádöbbennek, hogy életükön és otthonukon egy egész állatsereglettel, többek közt skorpiókkal, gekkókkal, békákkal, denevérekkel is meg kell osztozniuk, nem is szólva a különc helybéliekről és a még különcebb vendégekről...
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
Fordította: Sárközi Györgyné
Első fejezet: A nem sejtett sziget
Kiléptünk a vámház lármájából és zűrzavarából a rakpart ragyogó napfényébe. Körülöttünk meredeken emelkedett a város, tarka házsorok torlódtak egymás fölé, zöld zsaluk nyíltak szét ablakaikon, mint ezer lepkeszárny. Mögöttünk feküdt az öböl, tükörsimán, valószínűtlen kék színben ragyogva.
Larry szaporán lépkedett, fejét hátravetve, arcán oly királyi lenézéssel, hogy az ember megfeledkezett alacsony termetéről. Figyelő szemét a hordárokon tartotta, akik poggyászával bajlódtak. Mögötte ballagott a kis növésű, zömök Leslie, szótlanul, de harcias képpel, majd Margo, több méter muszlint és illatot vonva maga után. Mamát, aki úgy festett, mint valami gondterhelt kis misszionáriusnő egy fölkelés közepette, akarata ellenére a legközelebbi lámpaoszlophoz vonszolta a felajzott Roger, ő pedig kénytelen volt ott állni, a semmibe bámulva, amíg a kutya le nem vezeti a ketrecben felgyülemlett érzelmeit.
Larry kiválasztott két fölségesen roskatag fiákert, az egyikbe berakatta a poggyászt, és beült a másikba. Azután ingerülten körülnézett.
– Nos – mondta –, mire várunk?
– Mamára várunk – magyarázta Leslie. – Roger lámpaoszlopot talált…
– Szent isten – mondta Larry, azután felállt a kocsiban, és bömbölt. – Gyere, mama, gyere már! Nem tud az a kutya várni?
– Megyek, drágám! – kiáltott mama szelíden, de az igazsággal ellentétesen, mert Roger semmi jelét nem adta, hogy el akarná hagyni a lámpaoszlopot.
– Ez a kutya átok volt rajtunk egész úton – mondta Larry.
– Ne légy olyan türelmetlen – fakadt ki Margo méltatlankodva –, mit tehet arról a kutya, hogy el kell végeznie a dolgát?… Egyébként Nápolyban rád kellett egy órát várnunk!
– El volt rontva a gyomrom – magyarázta Larry hidegen.
– Nos, valószínűleg most az ő gyomra van elrontva – felelt Margo diadalmasan. – Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján tizenkilenc.
– Úgy akartad mondani, egy híján húsz.
– Akárhogy akartam mondani, ez pontosan ugyanaz.
Ebben a percben befutott mama kissé ziláltan, és minden erőnket arra a feladatra kellett összpontosítanunk, hogy Rogert betuszkoljuk a kocsiba. Még sohasem látott ilyen járművet, és gyanakvással viseltetett iránta. Végül is fel kellett emelnünk és belódítanunk a kocsiba, miközben Roger éktelenül ugatott; azután lihegve utánaugrottunk, és lefogtuk. A ló megijedt a történtektől, és kelletlen ügetésbe lendült,
mi meg rakásra dőltünk a kocsi fenekébe, legalul a vészesen vonító Roger.
– Micsoda bevonulás – epéskedett Larry. – Azt reméltem, hogy bájosan fenséges benyomást fogunk kelteni, és erre ez történik… úgy érkezünk a városba, mint egy középkori csepűrágó trupp.
– Ugyan hagyd, drágám – mondta mama csitítóan, kalapját igazgatva. – Mindjárt ott leszünk a szállodánál.
Így hát fiákerünk zötyögve, zakatolva kocogott a város felé, mi pedig ültünk a lószőr üléseken, és igyekeztünk olyan bájosan fenséges látványt nyújtani, ahogy Larry kívánta.
Roger, akit Leslie erősen megmarkolt, kilógatta fejét a kocsi oldalán, és úgy forgatta szemét, mintha ki akarná adni a páráját. Azután elkocogtunk egy sikátor mellett, ahol négy kócos kuvasz feküdt a napon. Roger megmerevedett, rájuk bámult, és megeresztett egy sorozat mély vakkantást. A kuvaszok nyomban talpra szökkentek, és rohantak fiákerünk után, harsányan ugatva. Tartásunk visszavonhatatlanul megingott, mert ketten az őrjöngő Rogert fogtuk le, míg a többiek kihajoltak a kocsiból, és vadul csapkodtak folyóiratokkal és könyvekkel az üldöző falka felé. Ettől a kuvaszok még izgatottabbak lettek, és minden sikátornál, ahol elrobogtunk, újabb kuvaszok csatlakoztak hozzájuk; mire a város főutcáján gördültünk, már vagy huszonnégy kutya nyüzsgött a kerekek körül, szinte hisztériásan a dühtől.
– Miért nem csinál valaki valamit? – kérdezte Larry túlbömbölve a lármát. – Ez olyan, mint egy jelenet a Tamás bátya kunyhójából.
– Miért nem csinálsz te valamit ahelyett, hogy kritizálnál! – förmedt rá Leslie, aki küszködve igyekezett Rogert lefogni.
Larry hirtelen felugrott, kikapta az ostort az elképedt kocsis kezéből, dühösen megcélozta a kutyafalkát, de elhibázta, és helyette Leslie-t találta tarkón.
– Mi a fenét szórakozol? – hördült fel Leslie, vörös és dühös képét Larry felé fordítva.
– Véletlen – magyarázta Larry könnyedén. – Kijöttem a gyakorlatból… Rég nem volt már ostor a kezemben.
– Légy szíves, vigyázz, hogy mi a frászt csinálsz – mondta Leslie hangosan és harciasan.
– Jó, jó, drágám, hiszen csak véletlen volt – szólt közbe mama.
Larry újból a kutyák felé csapott, és leütötte a mama kalapját.
– Több bajt csinálsz, mint a kutyák – jegyezte meg Margo.
– Vigyázz, drágám – mondta mama a kalapja után kapva –, még megütsz valakit. Én inkább letenném azt az ostort.
Ebben a pillanatban a fiáker zökkenve megállt egy kapubejárat előtt, mely fölött a táblára Pension Suisse volt kiírva. A kuvaszok úgy érezték, most végre elkaphatják az elkorcsosult, fekete, kocsin járó dögöt, és tömör, lihegő félkörben zárkóztak fel körénk. A szálloda ajtaja kinyílt, egy idős, pofaszakállas portás jelent meg, s üveges szemmel meredt az utcai csatajelenetre. Rogert nagy nehezen sikerült a kocsiból kihúzni és bevinni a szállodába, mert súlyos kutya volt, és az egész család közös erőfeszítése kellett hozzá, hogy felemeljük, cipeljük és megfékezzük. Larry már elfelejtette fenséges tartását, és láthatóan élvezte a helyzetet:
leugrott a kocsiról, és ott táncolt, utat törve az ostorral a járdán, a kuvaszok között,
Leslie, Margo, mama meg én igyekeztünk befelé, cipelve a vonagló, vicsorgó Rogert. Betámolyogtunk a hallba, a portás remegő bajusszal becsapta az ajtót, és nekivetette a hátát. Az igazgató odalépett, és rosszallással kevert kíváncsisággal méregetett bennünket. A mama hozzá fordult, féloldalra csúszott kalappal, egyik kezében a hernyóimmal telt lekvárosüveget szorongatva:
– Durrell a nevünk – mondta édesen mosolyogva, mintha érkezésünk a világ legnormálisabb dolga lett volna. – Úgy tudom, fenntartottak néhány szobát a számunkra.
– Hogyne, asszonyom – mondta az igazgató, kerülgetve a még mindig dohogó Rogert –, az első emeleten… négy szoba és egy erkély.
– Milyen kedves – sugárzott mama –, akkor azt hiszem, mindjárt fel is megyünk, és lepihenünk egy kicsit ebéd előtt.
És uralkodói méltósággal vezette családját az emeletre. Később ismét lent gyülekeztünk a nagy, sötét, porlepett pálmákkal és nyakatekert szobrokkal díszített ebédlőben.
A főpincérré vedlett, pofaszakállas portás szolgált fel, mert közben frakkot öltött és celluloid ingmellet, mely úgy nyiszorgott, mint egy tücsökgyülekezet.
Az ebéd viszont bőséges volt és jó, mi pedig mohón ettünk. Amikor a kávét hozták, Larry egy sóhajjal hátravetette magát székében.
– Ez tűrhető ebéd volt – állapította meg nagylelkűen.
– Hogy tetszik a hely, mama?
– Az étel jó, drágám – felelt mama, vigyázva, hogy elkötelező nyilatkozatot ne tegyen.
– Előzékeny népségnek látszik – folytatta Larry. – Az igazgató maga tolta az ágyamat közelebb az ablakhoz.
– Mikor én papírt kértem, nem volt olyan előzékeny – szólalt meg Leslie.
– Papírt? – kérdezte a mama. – Mire kellett neked papír?
– A klozetra… nem volt benn papír – magyarázta Leslie.
– Pszt, ne az asztalnál – suttogta mama.
– Te, úgy látszik, nem látsz a szemeddel – mondta Margo csengő és átható hangon. – Van ott egy teli kis láda a csésze mellett.
– Margo drágám! – kiáltotta a mama elborzadva.
– Miért? Te nem láttad azt a kis ládát? – Larry horkanva felnevetett:
– A város kissé különleges csatornarendszere miatt – magyarázta Margónak kedvesen – a kis láda azt a célt szolgálja, hogy beledobjuk az… izé… hulladékot, amikor befejeztük természetes működésünket.
Margo vérvörösre pirult a megdöbbenéstől és undortól.
– Úgy érted… azt akarod mondani… hogy az a papír… jaj, istenem! Hátha valami rémes betegséget kaptam – nyöszörögte, majd könnyekre fakadt, és kirohant az ebédlőből.
– Nagyon egészségtelen dolog – mondta mama szigorúan –, igazán undorító szokás. Nem is szólva a lehetséges tévedésekről: azt hiszem, még tífuszt is lehet így kapni.
– Nem történnének meg ilyen tévedések, ha a dolgokat helyesen szerveznék – hangsúlyozta Leslie, visszatérve eredeti panaszához.
– Igen, drágám. De nem tartom helyesnek, hogy ezt most itt tárgyaljuk meg. A legokosabb, amit tehetünk, ha minél előbb keresünk egy házat, még mielőtt mind ágynak esünk valami betegséggel.
Az emeleten Margo félmeztelenül literszám zúdította magára a fertőtlenítőszert,
és mama egy kimerítő délutánt töltött mellette, mert időközönként meg kellett vizsgálnia mindenféle betegség tüneteit illetően, amelyek lappangását Margo felfedezte magában.
Mama lelki békéje szempontjából nem volt szerencsés dolog, hogy a Pension Suisse történetesen a helybeli temetőhöz vezető út mellett állt. Ahogy üldögéltünk az utcára néző kis erkélyünkön, alattunk szinte végtelen sorban követték egymást a temetési menetek. A korfui lakosoknak láthatóan az volt a véleménye, hogy a temetés csúcspontja a gyászmenet, mert egyik felvonulás díszesebb volt, mint a másik. A kocsikat mérföldes bíbor és fekete drapériák takarták, és a lovakat annyira beburkolták tollakba és leplekbe, még csoda, hogy mozogni tudtak. A halott előtt hat-hét ilyen kocsi haladt, tele harsányan és gátlástalanul gyászoló rokonokkal. A halott is kocsiszerű járművön közeledett, olyan hatalmas és tarkabarka koporsóban, mely inkább óriási születésnapi tortára emlékeztetett. Voltak közöttük fehérek, bíborvörösek, feketék és skarlátvörösek vagy mélykék díszítésűek. Mások csillogó feketék voltak, sűrűn bevonva arany és ezüst filigránmunkával és csillogó sárgaréz fogantyúkkal. Soha nem láttam ennél tarkább és vonzóbb látványt. Igen, ez az igazi, gondoltam magamban, így kell meghalni: feldíszített lovak, mázsás virágdíszek és valóságos tömeg, méltóképpen gyászoló rokonság. Kihajoltam az erkély korlátján, és elmerülten, lenyűgözve bámultam az elvonuló koporsókat.
Ahogy egy-egy menet elhömpölygött, és a gyász zaja, a patkók csattogása elhalt a távolban, mama egyre izgatottabb lett.
– Egészen biztos, hogy valami járvány van! – kiáltott fel végül, idegesen kémlelve az utcát.
– Ugyan, mama, ne beszélj butaságokat – nyugtatta Larry könnyedén.
– De drágám, ilyen sokan… ez nem természetes!
– Nincs semmi természetellenes a halálban… az emberek mindig halnak.
– Persze, de nem hullanak, mint a legyek, hacsak nincs valami baj.
– Talán összegyűjtik őket, és azután egy csomóban temetik – vetette fel Leslie ridegen.
– Ne hülyéskedj – szólt rá mama. – Biztosan a csatornázás miatt van. Az nem lehet egészséges dolog, hogy ilyen berendezéseik vannak.
– Istenem – sopánkodott Margo síri hangon –, akkor biztos, hogy el fogom kapni.
– Ugyan, ugyan, drágám, ez nem szükségszerű – felelt mama bizonytalanul. – Talán nem is ragályos.
– Nem tudok elképzelni olyan járványt, amely nem ragályos – jegyezte meg Leslie logikusan.
– Mindenesetre – szólt mama, aki nem volt hajlandó orvosi kérdésekről vitába bocsátkozni – azt hiszem, utána kellene járni. Nem hívhatnád fel az egészségügyi hatóságokat, Larry?
– Itt valószínűleg nincsenek egészségügyi hatóságok – szögezte le Larry –, és ha vannak is, kétlem, hogy nekem bármit megmondanának.
– Hát akkor – felelt mama elszántan – nem tehetünk egyebet: el kell költöznünk. Ki kell jutnunk a városból. Keresnünk kell egy házat a környéken, de azonnal.