![A titán-gyerekek vajon ellátogattak a Maffiába? [Sántakutya]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/34602/fe_1180_600_xh1s1660.jpg "Kaszás Gergő és Szabó Dominika (Fotó: Fekete Celesztina)")
A Sántakutya-est vendégei ez alkalommal:
Berecz Dénes: igazi lokálpatrióta, mindenki Dénesbá’-ja. Kivételes ember, igazi empatikus megszállott. 2022-ben a lakosság javaslatára PRO URBE FERENCVÁROS díjjal tüntették ki.
Kaszás Gergő: Jászai Mari-díjas színművész, akinek függősége a színház és Ferencvaros. A saját szavaival: „Kaszás Gergő vagyok. 58 éves lakos. Itt élek ‒ csöppnyi megszakítással ‒ ezen a Ferencvárosnak nevezett földdarabon, úgy több mint 58 esztendeje”.
Juhász Tomi: gitáros, énekes, dalszerző, a Szegény anyám, ha látnám könyv társszerzője, és a Vaklárma című előadás alkotója.
A vendégekkel Szabó Dominika beszélgetett.
Titán-gyerekek és Néma Mari asztala
Mindenki Dénesbá’-ja, csak így emlegetik a környéken a 70 éves Berecz Dénest, aki olyan ember, amilyenből sokkal-sokkal több kellene ebben az országban. Ezt már én mondom, ő csak kiült a padra, és elkezdett mesélni – például arról, hogyan fogadták el őt gádzsó tanárként a Dzsumbujban.
Bár miskolciként már korábban is Fradi-szurkoló volt, 1989-ben járt először Ferencvárosban: lerobbant a Trabantja a Mester utcában, és ahhoz, hogy egy barátjától elhozza az újraindításhoz szükségs 6 Voltos akkumulátort, végig kellett sétálnia például a Gát utcán – azaz olyan környéken, amilyeneket ma no-go zónákként emlegetünk. „Nagyon érdekes embereket láttam. A lepukkant házak mentén és kivilágítatlan kapualjakból fiatalok kértek cigit. Először azt mondtam, gyereknek nem adok, aztán nagyon jól tettem, hogy mégis adtam.”
Budapestre költözve családi nevelés keretében a feleségével állami gondozott gyerekekkel foglalkoztak előbb a 11. kerületben, majd hármas cserével sikerült hozzájutniuk a Haller utcában egy bérleményhez, így kerültek a Ferencvárosba, ahol hamarosan a Lenhossék utcai általános iskolában kezdett dolgozni 300-400 tanulóval.
Ide olyan, jellemzően hátrányos helyzetű, tanulási zavarokkal küzdő iskolások kerültek, akiket Berecz csak „titán-gyerekeknek” nevezett a „ti tán bírtok vele” rövidítéseként.
Berecz jelezte, nem szereti a ‘roma’ kifejezést ezért következetesen a ‘cigányt’ használta, miközben arról mesélt, hogy elsősorban a nevelés volt a feladatuk. „Amerikai módszerekkel, fejlesztő-pedagógusokkal három év alatt azt kellett elérnünk, hogy ezek a gyerekek integrálhatók legyenek az általános iskolába. Őket a kudarc óvodás koruktól kísérte, mert otthon nem kapták meg az alapokat, így nekünk arra is kellett figyelnünk, hogy egy órán minimum öt pozitív visszajelzést kapjanak. Nem volt könnyű, a »de szépen nézel«-től indultunk. A módszer sikeres volt, sokan elvégezték az általános iskolát és szakmát is szereztek.” Az iskola története akkor ért véget, amikor az önkormányzat élére kerülő fideszes vezetőség beköltözött az iskolaépületbe, a gyerekeket átszervezték más intézményekbe, a tanárokat pedig végkielégítéssel szélnek eresztették.
A zalai Margófeszt egyik népszerű programja, a Sántakutya megérkezett Budapestre is. Az első storytelling-est, a Ferencvárosi koktélsztorik során Bezerics Dániel vendéglátós, Nagy József újságíró és Gerzsenyi Bettika improvizációs színész, ex-videotékás mesélt arról, mi minden köti őket a IX. kerülethez.
Berecz ezután szociális segítő, családgondozó munkára kapott felkérést, amit eleinte kétkedve fogadott, hiszen addig azért napi tapasztalata volt, hogy ő gádzsóként „ne dumáljon”, ne szóljon bele mások életébe. Egyszer aztán az Illatos és Gubacsi sarkon álló, Dzsumbujként elhíresült telepen kellett felkeresnie egy szülőt. Odament, érdeklődött az A-épületben, ahol előbb felvilágosították, hogy ne ezt a (polgári) nevet mondja, hiszen a Néma Mariról van szó, majd figyelmeztették, hogy ne menjen abba a lakásba. Ám Berecz csak bekopogott, és amikor Néma Mari ajtót nyitott, olyan körülmények tárultak elé, csótányokkal, kosszal, csontokkal a padlón, amilyet ő még nem látott. Az asszony beinvitálta, leültette, megkínálta frissen főtt töltött paprikával, amit Berecz el is fogadott, mert tudta, ha nem így tesz, semmit sem fog elérni. A környékbeliek pedig a folyosókról meg a nyitott ablakon keresztül látták mindezt,
és onnantól „azt csináltam a Dzsumbujban, amit akartam”.
Berecz előtt aztán egyre több ajtó megnyílt így, és fokozatosan a kerület közösségének egyik fontos motorja lett: pingpong-bajnokságokat, kézműves programokat és hitéletet is szervezett. „Akkor tudtam meg, hogy van olyan, hogy cigánypasztoráció, a mise ugyanaz, csak a zene szól másképpen.”
Akit egy huszár tanított lovagolni
A második vendég, Kaszás Gergő, születésétől kezdve 58 évig élt ugyanott a Ferenc körúton, mígnem egy orosz vállalkozó olyan visszautasíthatatlan ajánlatot tett a házbéli lakástulajdonosoknak, hogy nekik is el kellett adniuk az otthonukat. Kaszás a kerületet viszont nem hagyta el, „el sem tudom képzelni, hogy máshol éljek”. Egykori otthonának épülete ma üresen álló hotel, a történeteken keresztül viszont a viharos 20. század is megelevenedett benne.
Anyai nagyapja székesfővárosi fogalmazó volt, aki tartalékos tisztként vonult be a II. világháborúban, aztán nem is tért haza soha többé. A nagymama, Kaszás ötéves anyjával, az akkor a Gellért-hegy közelében álló otthonuk pincéjében húzta ki Budapest ostromát, ami a Vár közelsége miatt sokáig tartott, és mikor előjöhettek, már csak a romokat találták. Így elindultak a pesti oldalon élő rokonokhoz, hogy valahol meghúzzák magukat – az emlékekből feldereng egy üveg lekvár képe, amiből, ha a kislány már nagyon nyűgös volt, kapott egy kanállal, hogy tovább tudjon menni. A kispesti rokonságnál hamar kiderült, hogy már nincs több hely, annyian kértek menedéket náluk („akkor tele lehetett ilyenekkel a város”), a nagymamának pedig eszébe jutott, hogy egy távolabbi családtagja
a Ferenc körúton élő és az államosításig ott könyvesboltot üzemeltető egyik Scholtz fivérhez ment férjhez.
Így érkeztek meg a Ferenc körútra, és ott is maradt a család az orosz vállalkozó ajánlatáig.
Kaszás nagypapája, ahogy már említettem, sosem tért haza a frontról, a fivére, a Ludovikán huszártisztként végzett Ferkó viszont igen („mesélte, hogy kivezényelték őket lóháton a szovjet tankok ellen”). Deklasszált elemként sokáig nem kaphatott rendes munkát, péksegédként dolgozott. „Úriember maradt akkor is. Hordárruhában átment az utcán a túloldalra, ha szembetalálkozott anyámmal, nehogy együtt lássák őket, és ezzel bajt hozzon a lányra. De utána szépen felöltözve, virággal, édességgel megjelent nagyanyáméknál elnézést kérni, és elmagyarázta, miért tért ki az unokahúga elől.”
Amikor aztán a pártvezetés a hatvanas évek enyhülésében úgy látta, mégiscsak jó lenne az a valuta, más projektek mellett egy lovas helyet is létesítettek Siófokon a turistáknak, ebbe pedig kellett valaki, aki ért a lovakhoz – ez a valaki Ferkó lett. Kaszás mindeközben már cseperedett, kisfiúként a barátaival a Bakáts téri, a légszennyezés és a forgalom miatt éjfeketére koszosodott templom körül bandázott, megtanulta, mikor kell elfutni a Ferenc tér felől érkező utcagyerekek elől, és még a Fradi kötelékében is sportolt egy keveset. Tizenhárom éves korában aztán Ferkó felkereste, hogy megtanítja lovagolni. Így lett Kaszás egyik mai napig tartó, nagy szenvedélye a lovaglás és a lovak, még lótenyésztést is tanult Kaposváron.
A maffia étterme és a Túró Rudi-bérlet
„Először azt hittem, az állatorvoshoz van valami köze a meghívásnak”, kezdte Juhász Tomi, és mint kiderült, hogy a Tompa17-től egy saroknyira működik a Rendelő a Sánta Kutyához, ahova az állataikkal járnak. Berecz és Kaszás az ablak melletti asztalnál bólogattak, hogy igen, persze, azt ők is ismerik. Hogy az egymástól független, mégis közös szálakat még szorosabbra húzza, Juhász hozzátette, a legutóbb éppen a Berecz-féle éjszakai pingpongról írt cikket a kerületi lapba.
Juhász családja a kilencvenes években érkezett a kerületbe, a Tompa és a Liliom sarkán álló, első új építésű házba tudtak lakáscserével beköltözni. „Jól jelzi, mennyire nem hittek akkoriban a környékben, hogy a pici budai lakásért kaptunk egy négy szobás nagyot.” Az oda költözők többségében kisgyerekes családok voltak, a szomszédságban viszont nagy számban képviseltették magukat az orosz famíliák. Volt egy törzshelyük is: a Tűzoltó és a Liliom sarkán, a mai Trafóval szemben működött egy kvázi kifőzde, olyan finom ételekkel, hogy mások mellett Juhász családja is eljárogatott oda. „Ott álltak körülötte a sötétített üvegű Mercedesek, ezért viccből Maffiának hívtuk a helyet. Egyszer arra sétáltam egy barátommal, és a sarkot bekerítették a rendőrök. A barátom rendőr apja is köztük volt, így tudtuk meg, hogy a Maffia valóban maffiatanya.” Az történt, hogy az orosz maffia megvette a helyiséget, és nem akartak éttermet, csak összegyűlni valahol.
Egyikük anyja főzött rájuk, de olyan jól, hogy valahogy a környékbeli lakók is elkezdtek oda járni.
Túró Rudi-bérlete persze nem volt mindenkinek. Vak kisfiúként Juhász még nem igazán járkálhatott egymaga az utcára, ezért gyakran lement a kapualjba, ott megállt, „én így voltam utcagyerek”. Később viszont már tudott annyira közlekedni a fehér bottal, hogy akár egyedül is elmehetett a közeli boltig, ahova a speciális bérlete szólt. („Volt egy lány, aki vigyázott rám, én csak nurse-nek hívtam, babyszitter, ugye, nem lehetett, hiszen én már nem voltam bébi.”) Juhász a száz darab Túró Rudiról szóló bónt ajándékba kapta, az egyezség pedig az volt, hogy ő letéphetett róla annyi cetlit, amennyit csak akart és azt beváltották neki, a család pedig később kifizette. Az édesség iránti elköteleződést idővel a gitár váltotta, ezt demonstrálandó Juhász a Lábnyom a porban című dalával zárta az estet, amiből az is felsejlett, mit jelent egy ferencvárosinak ezeket az utcákat járni.
