Robert Galbraith: Kakukkszó
Gabo Kiadó, 2014, 548 oldal, 3192 Ft
Cormoran Strike irodája
„A világ tele van nyilvánvaló dolgokkal, amelyeket soha senki nem vesz észre” – írta Sir Arthur Conan Doyle A sátán kutyájában. Nem volt igaza, mert még a legnyilvánvalóbb dolgok is kiderülnek egyszer. Például Robert Galbraith valódi személyazonossága. Utólag könnyű ugyan kijelenteni, hogy nem is tartott olyan sokáig rájönni az igazságra, de ha olvastuk a debütáló krimiszerző összes eddigi regényét, akkor tényleg nem kellett profi magánnyomozónak lennünk, hogy leleplezzük az exkatonát. Bár ehhez előbb rá kellett volna bukkannunk a Kakukkszóra az évente megjelenő több száz, ugyanannyira izgalmas krimi között, ami, ha nem egy bizonyos J.K. Rowling rejtőzik az álnév mögött, még Ethan Huntnak is lehetetlen küldetés lett volna. Így viszont lehet, hogy megvan a kortárs krimiirodalom következő legendás nyomozója, bár még van mit bizonyítania.
Hogy volt?
2013. július 14.: kiderült, hogy Robert Galbraith néven írt krimit Rowling
2013. július 15.: egy nap alatt siker lett a könyv, amint kiderült, hogy Rowling írta. A bejelentésig 1500 darabot adtak el, majd az Amazon 4700. helyéről az elsőre ugrott
egy Twitter-bejegyzés buktatta le: a Sunday Timesnak súgták meg, hogy világhírű szerzőt kell keresni Galbraith neve mögött
2013. július 17.: 410 ezer forintért lehetett az eBayen megvásárolni a Robert által dedikált példányt
2013. július 18.: Rowling kiadójának 300 ezer példányt kellet nyomnia a könyvből
2013. július 20.: Rowling ügyvédi irodája szellőztette meg a hírt. Az egyik partner felesége, Jude Callegari Twitterén írta meg a hírt, de törölték a felhasználót gyorsan.
2013. július 25: állítólag Robertet többen keresték a megfilmesítés miatt még akkor, amikor nem lepleződött le, és a hírek szerint a lebukásig 8500 példányt adtak el
2014. február: a második krimijét írja, The Silkworm lesz a címe
A világ egyik legtöbbet fotózott nője egy különösen hideg, téli estén kizuhan saját lakásának erkélyéről. A rendőrség és a média öngyilkosságra gyanakszik, ezt támasztja alá a szupermodell bulvársajtó által alaposan dokumentált, zűrös élete is. Lula Landry fogadott bátyja, John Bristow azonban nem nyugszik bele a vizsgálat lezárásába, és magánnyomozót fogad, hogy kiderülhessen az igazság. A magánnyomozó és új, az üresedést átmenetileg betöltő titkárnője pedig alámerül a szupermodellek, divattervezők és problémás rocksztárok parfümöt és miazmát kipárolgó világába, hogy megtalálják a gyilkost, akiről az elején még azt sem tudják, hogy egyáltalán létezik-e.
Az első kérdés, ami felvetődik a kilencedik Rowling-könyvvel kapcsolatban, az, hogy milyen lett volna a nagy leleplezés előtt olvasni. Hónapokkal ezelőtt valószínűleg úgy szólt volna az ítélet, hogy a Kakukkszó egy klasszikus krimiklisékkel operáló, ám nagyon szórakoztató regény - debütálásnak nem rossz, de ez még nem lesz elég ahhoz, hogy a szerző kiemelkedjen a tömegből. Most viszont, hogy akadt valami, ami kiemeli a szerzőt a tömegből (történetesen a hírneve), egy klasszikus krimiklisékkel operáló, ám nagyon szórakoztató regény lett, és egy hatalmas DE a mondat végén. Az utolsó oldalakig izgalmas, jól összerakott munka, de ismerve Rowling hatalmas fantáziáját és pazar történetszövését, marad némi hiányérzetünk utána. Olvasás közben viszont akarva-akaratlanul is a szerzőre utaló jeleket vadásszuk, azokból pedig akad bőven.
- A történet egy sokkoló halállal kezdődik, de ahogy egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz, úgy lesz egyre több a holttest is.
- A főszereplő általában hányattatott sorsú - árva vagy nem a szülei nevelik, ők nevelik, de nem kap tőlük elég szeretetet. A személyleírás a Kakukkszó esetében az élő és a halott főszereplőre is igaz, hiszen a detektív, Cormoran Strike egy aranylövésbe belehalt grupi és egy híres rocksztár törvénytelen gyereke, míg Lula Laundrynak feketeként kellett boldogulnia egy fehér családban, ahova ráadásul egy szörnyű haláleset miatt került. Harry Potter múltját mindenki ismeri, az Átmeneti üresedésben pedig elég csak Krystal Weedonra gondolni. A nehéz sors mellé általában néhány ellenség is jár.
- Kiemelt szerepet kap a sztoriban a sajtó, különösen a bulvár. Példaként állhatna itt a Reggeli Próféta szerzőjének, Rita Vitrolnak néhány hatásvadász cikke, Barry Fairbrother hátrányos helyzetűekről tervezett írása a pagfordi lapban, vagy a világszép szupermodell halálából hasznot húzó paparazzik és a komplett brit bulvársajtó.
- Minden Rowling-sztoriban akad néhány nagydarab fickó. Némelyikük intrikus, mint a néhai Mr. Fairbrother helyére pályázók, más a jó ügyet szolgálja, mint Hagrid, vagy próbálkozik vele, mint Cormoran.
Bár Rowling végig ügyesen adagolja a feszültséget, és egy jó krimitől elvárhatóan újra és újra jól kifundált tévutakra visz, az emberi lélek legsötétebb pocsolyáiba épp csak a lábát lógatja bele. Mintha elfáradt volna főhőse, Cormoran Strike megalkotásában, és a többi szereplőre már nem maradt volna ereje. Strike nem a detektívtörténetek ellenállhatatlanul snájdig nyomozója, kicsit sem hasonlít a jó kiállású Sam Spade-hez, Philip Marlowe-hoz is csak azon az estén, amikor a sárga földig issza magát bánatában. Bár ő nem a whiskeys üveg nyakát szorongatja, hanem a Doom Bar-korsó fülét. Még csak a harmincas éveiben jár, de máris megkeseredett, magának való figura, akit temperamentumos exmenyasszonya, hitelezője, és egy régebbi ügyfele zaklat – utóbbi ráadásul kiscicás, rózsaszín levélpapírra írt halálos fenyegetésekkel. Sem fotografikus memóriával, sem más különleges képességgel nem rendelkezik, de hasonlóan a szuperképesség nélküli Bruce Wayne-hez, neki is van egy saját Robinja.
Strike egyik kedvenc pubja, a The Tottenham
A helyettesíteni érkező, ám végül hivatására bukkanó Ms. Ellacottról szinte semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy kislánykorában nem királylány, hanem detektív akart lenni, és hogy nagyon boldog, amiért végre zafírköves jegygyűrű csillog az ujján. Szerencsére tudjuk egy ideje, hogy Rowling hősei hét könyvön át üldözik majd a legelvetemültebb gyilkosokat, így bőven lesz időnk közelebbről megismerkedni vele. Azt viszont már most elkezdhetjük találgatni, hogy vajon Cormoran és Robin lesz-e az új Mulder és Scully, vagy Rowling megtartja köztük a két lépés távolságot, majd évekkel később azt nyilatkozza, hogy hiba volt.
Az egyetlen, valamelyest kimunkált epizódszereplő Lula barátja, a balhés rocksztár, Evan Duffield, ő viszont néhány kisebb epizódnál és egy tökéletesen sikerült nagyjelenetnél nem kapott többet. Mi viszont kaptunk egy rakás filmes beállítást, és GPS-koordinátát a mai Londonról – a lap tetején jobbra kellett fordulnunk, pár sorral később egy éles kanyarral be a kisutcába, fel a hídra, majd végig a füvön Diana hercegnő emlékszökőkútja mellett. Rowling nemcsak azért döntött az angol főváros mellett, mert gyerekkorát és a húszas évei egy részét ott töltötte, hanem azért is, mert nem akarta, hogy egyel több fiktív magánkopó szaglásszon Edinburgh már így is túlzsúfolt utcáin. A helyszínek kiválasztásával gyerekkori lakhelye mellett a Harry Potter-szériára is utalt, a Strike-ot befogadó nagybáty háza ugyanis éppúgy Devonban áll, mint a Harryt befogadó Weasley család lakhelye.
Rowling nemcsak a karakterábrázolást nagyolta el, de az általa lefestett, egzotikusnak szánt divatvilágba sem ásta túl mélyre magát. Megmaradt néhány extrémebb ruhadarabnál, hisztis modellnél, egy meleg divattervezőnél és egy őrült fotózásnál, vagyis mindannál, ami egy laikus első gondolata lehet, ha a divat kerül szóba. A nyomokkal való kirakózásban viszont nemcsak a vértelen karaktereket, de még a felszín kapargatását is meg tudjuk neki bocsátani, főleg, ha láttunk már néhány összecsapott CSI-részt.
A Hammersmith-híd
Hogy Rowling olyan fontos, és izgalmasnak tűnő szálakat hagyott kibontatlanul, mint Strike és kattant exnőjének kapcsolata, vagy Robin és vőlegénye, Matthew románca, remélhetőleg a folytatásra, és nem fércmunkára utal, és gyanús, hogy Cormoran afganisztáni múltjáról is szándékosan nem tudtunk meg többet. A hiányérzetet viszont a regény végére felváltja a Harry Potterből ismerős elégedettség, amikor minden apró részlet a helyére kerül, és ismét rácsodálkozunk a talán világéletében krimiírónak készülő Rowling precizitására, amitől egyszerre még a cím is többletjelentést nyer.
A Kakukkszó legszórakoztatóbb részei a dialógusok, amelyek ugyan a regény második felében kezdik teljesen átvenni az irányítást, mégsem fáradnak el, és válnak érdektelenné. Végig gördülékenyek maradnak, és a legtöbbször felskiccelve bár, de remekül hozzák a figurát. Az Átmeneti üresedés fordítása nem sikerült tökéletesen, most viszont nem lehet okunk a panaszra, a fordító, Nagy Gergely remek munkát végzett. Megkérdeztük, milyen a viszonya Rowlinggal, és milyennek találta a közös munkát.
„Mindig nagyon szerettem Rowling könyveit, a Harry Potter-sorozatról épp ebben a félévben tartok szemináriumot a SzTE angol tanszékén, és már csak ezért is borzasztó érdekes élmény volt ezt a könyvet fordítani. Valami olyasmit éreztem a szövegén, amit már az Átmeneti üresedés olvasása közben is. Azt, hogy Rowling kimondottan nagy örömmel hagyta el a varázslók világának fikcióját, hogy „valódibb”, élőbb szereplőkről és történetekről írjon. Élvezi, hogy valós helyszínekről írhat, olyan szereplőket léptethet fel, akik „valódibb” típusok, mint a Harry Potter-világ szereplői, és úgy beszéltetheti őket, ahogy valóban beszélnek az ilyen emberek. Éppen ezért is a legnagyobb élményt a dialógusok fordítása jelentette, mert a láthatóan jól kiérlelt, sokat csiszolt, szerkesztett narrátor szövege inkább a „munkát”, míg a szereplők beszéde sokkal inkább a spontaneitást idézi fel, és ez a fordítási munka közben is pontosan így van. Rowling beszélői sokszor ellenállhatatlanul viccesek, az olvasó (és a fordító) pedig bólogatva ismeri fel, kinek a hangján hallja megszólalni őket, és ez magában is nagy erénye a könyvnek.”
Azt már tudjuk, hogy a következő, Silkworm (Selyemhernyó) című részben a magánnyomozó, és hűséges titkárnő-segítője egy Owen Quine nevű író meggyilkolásának ügyében vizsgálódik majd, az első Cormoran-film pedig csak idő kérdése. (A detektív az én fejemben néha a szakállas James Gandolfini, néha Rába Roland hangján szólalt meg, előbbi sajnos már nem játszhatja el a szerepet, utóbbira pedig sajnos elég kicsi az esély.) Ha Strike történetei legalább feleannyira sikeresek lesznek, mint a Potter-univerzum, akkor szegény Átmeneti üresedésnek még a második könyvnél is hálátlanabb feladat jut. Félő, hogy úgy tekintünk majd rá, mint összekötőkapocsra a varázsvilág és a véres valóság között, pillanatnyi megingásra, apró botlásra Rowling rendületlenül sikeres írói pályáján. Lord Alfred Tennyson sorai pedig, amiket a magánkopó a regény utolsó jelenetében idéz fel, pár év múlva talán már nem is Ulyssesről, hanem magáról Cormoran Strike-ról szólnak majd. Mert nagy lesz a neve, ehhez kétség sem fér.
