Gyerekként azt hitte, a rajzolás olyan, mint az evés vagy az alvás, mégsem akarta egyetemi keretek között tanulni a képzőművészetet. Helyette a néprajzot választotta, ám az indiánok helyett kutatási területként végül az álmoknál kötött ki. Első saját meséjének ötlete egy londoni emeletes busz tetején fogant, álommunkája (vagy, ahogy ő fogalmaz, „leggyerekesebb álma”) pedig azért nincs, mert már teljesült. Agócs Írisz jelenleg a Mecsekben, egy falu szélén él a családjával, ahol egy présházból kialakított stúdióban dolgozik, ottjártunkor épp Berg Judit Sári születésnapja című könyvének illusztrációival végzett. A ház körül birkák legelnek, akik néha bebámulnak a stúdió ablakán. Kicsit olyan, mintha egy mesébe léptünk volna, a díszletek adottak, odabent viszont megállás nélkül készülnek a rajzok és kelnek életre a mesehősök. Agócs Íriszt még a karantén elrendelése előtt látogattuk meg otthonában, és családi indíttatásról, festékpöttyös lexikonokról meg a kontrollpanel kikapcsolásáról beszélgettünk vele.
Fotó: Valuska Gábor
A több mint 200 éves présház illusztrációs és szitaműhely egyszerre, Agócs Írisz és a férje, Seres Tamás felváltva dolgoznak benne, mióta megszületett a fiuk, Barnabás. A keresztnév ismerős lehet azoknak, akik nyomon követik Agócs Írisz munkásságát, hiszen a Mesék Barnabásnak című sorozatban a 2019 óta meséli el és rajzolja meg a legkisebbek hétköznapi kalandjait. Agócs Írisz jelenleg az egyik legfoglalkoztatottabb gyerekkönyv-illusztrátorunk, aki olyan szerzők hőseit kelti életre a lapokon, mint Berg Judit és Varró Dániel, de sokat rajzolt külföldi kiadóknak, első önálló kötete pedig a 2012-ben megjelent Kicsi, nagy volt. Utóbbi ötlete egy londoni emeletes busz tetején fogant meg, miután sokadszorra kapta meg a lelkes külföldi kiadóktól, hogy miért nem ír a rajzaihoz saját mesét.
Hiába volt azonban meg az ötlet, kellett hozzá egy külső nyomás, hogy könyv is legyen belőle: „Tudtam, hogy nekem ahhoz kell egy határidő, hogy be tudjam fejezni. Meg is kaptam, megírtam a szöveget – és nem tudtam illusztrálni. Utólag úgy érzem, hogy túl lett rajzolva, mivel eredetileg sokkal minimálisabbra terveztem”.
Gyorsan és zsigerileg
A „kevesebb több” elve akár Agócs Írisz művészi vezérfonala is lehetne. Általában nagyon gyorsan dolgozik, Lackfi János Életem első könyve című kötetének vázlatanyagával például két napot töltött. „Örültem neki – meséli –, mert minél gyorsabban dolgozom, annál erősebb lesz az anyag”. Eredetileg úgy tervezte, hogy először a vázlatokat küldi el a kiadónak, majd utána megrajzolja rendesen. A baj csak az volt, hogy sokkal erősebbek lettek a pár másodperces vázlatok: „Végül azokat tettem be a könyvbe, és kidobtam a szép, rendes illusztrációkat”.
Hamar rájött, hogy akkor megy jobban a munka, ha „kikapcsol a kontrollpanel”. Szerinte a zsigeri késztetés mindig erősebb, mint a tanult fék. Hiába tudja például, mik a helyes rajzi arányok, alkotás közben ez a tudás fékezi, és nem tudja olyan ügyesen használni, mint mikor a tudás a kezében van és nem a fejében. „Amikor fejben nem vagyok ott, akkor valami olyasmit csinálok, ami csak úgy jön valahonnan és a kezemen keresztül kimegy.” A szép tudatos rajzolás általában felülírja a zsigeriséget – a túl szabályos rajzok, ahogy a skiccvonalas papírok is, általában a cserépkályha melletti gyújtóskosárban landolnak, a férje időnként onnan halássza ki őket.
„Már gyerekként is szerettem, amikor két percet kaptunk arra, hogy lerajzoljunk valakit, és a mai gyerekeknél is látom, hogy ez működik. Én rajongva imádom ezt az ész nélküli rajzolást!”
Tág keretek
Gyerekként még azt hitte, hogy a rajzolás meg a festés olyan, mint az evés vagy az alvás. Nem csoda, hiszen belenőtt ebbe a közegbe. Agócs Írisz nagymamája, dédnagymamája, a nagymamája öccse is festett, a nagynénje grafikus volt, az édesapja pedig egyebek mellett dekoratőrként is dolgozott: „Nem tudtam, hogy ezt nem mindenki csinálja.” Gyerekként sok mindent kipróbált („balettoztam, mazsoretteztem, karatéztam”), de soha nem kényszerítettek semmire.
Baján nőtt fel, ahol az iskola mellett művészeti suliba is járt heti egyszer, a nyarak pedig nem telhettek el a hosszú művészeti tábor nélkül, ahol grafikusok, szobrászok tanítgatták őket. Saját bevallása szerint a táborban derült ki, hogy egyáltalán nem számít kiemelkedő vagy izgalmas alkotónak, viszont fontos pont volt az életében, hiszen minden létező technikát megtanultak és hatalmas szabadságot kaptak. „Nem volt például radírunk, és arra biztattak minket, hogy keresővonalakkal rajzoljunk. Nyilván ez is habitus kérdése, de nekem ez csípődött be.” Hiába volt viszont az alkotói szabadság és a nyitottság, valamint a művészi felmenők sora, középiskolásként rájött, hogy komolyan nem szeretne a rajzolással foglalkozni: „Annyira belső dolognak éreztem, hogy nem akartam sérülni és teljesíteni”. Pedig örökké rajzolt, az általános iskolától kezdve az egyetemig végigrajzolta az összes órát („Nem tudom, próbáltátok-e, de az iskolapadra nagyon jó grafittal rajzolni!”), sőt, a néprajzszakon még a jegyzeteit is rajzokban készítette el.
A családtagok persze némi csalódottsággal vették tudomásul, hogy a művészi alkotás helyett a néprajzot választotta – egyben nagyon boldogok is voltak, hiszen a nagypapája, dr. Solymos Ede néprajzkutató nyomdokaiba lépett, aki a helyi néprajzi múzeum igazgatója volt. A nagyszülők a múzeum épületében laktak, lakásukban faltól falig értek a könyvekkel megrakott polcok. „A könyvespolc előtt állt a nagymamám festőállványa, a polcon pedig a néprajzi lexikonok, melyekre ráfröcskölt a festék, miközben a nagymamám dolgozott. Akkor azt gondoltam, hogy ez vagyok én, akiben találkozik a nagypapám néprajzossága és a nagymamám festő vonala.”
Bár eleinte az indiánok foglalkoztatták, végül az álomkutatás mellett kötött ki. Az egyetem alatt végig önfenntartó volt, dolgozott az egyetemi diszkó ruhatárosaként éppúgy, mint tanszéki kutatások munkatársaként. Majd egyszer meglátott egy hirdetést, amelyben tankönyvillusztrátorokat kerestek (a programmal szinte ott helyben, a próbamunka készítésekor ismerkedett meg igazán), később pedig egy budapesti tananyaggyártó cég alkalmazta. Akkor már kapott annyi fizetést, hogy a munka mellett eljárjon egy műterembe rajzolni. „A festőtanárom, Szigeti Tamás jött rá, hogy nekem muszáj gyorsan dolgoznom.” A portrékkal ugyanis a tervezett három helyett mindössze fél óra alatt végzett, ezért egy idő után azt a feladatot kapta, hogy 15 perc alatt rajzolja le a modellt. „Mi?! Ilyet is lehet? Ez volt az első visszajelzés, hogy gyorsan dolgozni legális dolog.”
Tandori és a medvék
Miközben Agócs Írisz mesél, már javában rajzolja a medvét – piros nadrágos, nyakában fényképezőgéppel. A papíron próbálgatja a színeket, mert azt mondja, nem ugyanaz, ha máshol keveri ki őket.
Az asztal alól előkerülnek a dobozok, azokban kisebb tégelyek, bontatlanok és szinte üresre festettek vegyesen. Amikor felvetem, hogy a rajzai alapján a macska és a medve lehetne a két totemállata, egyetért, pedig a macskákat még csak nem is szereti, sőt, allergiás rájuk. A rajzain látható medvéknek viszont mind személyiségük van, ehhez elég végigböngészni például a Tandori-könyveket. Mindez apróságokon múlik, mondja, hiszen ha csak két századmilliméterrel arrébb kerül valamelyik mackó szeme, már másmilyen lesz. Példaként a Panaszkodnak a mackók című verset hozza fel, amelynél szintén ki kellett kapcsolnia a tudatosságot és úgy kellett lerajzolnia az apró termete miatt kesergő medvét: „Ő teljesen más medve lett, mint a „Más”-maci című vers medvéje. Ő másképp szomorú”.
A Medvék minden mennyiségben verseit gimnazistaként olvasta először – nem is könyvben, hanem fénymásolt lapokon. Már ekkor elkezdett rajzolni a versekhez, később rengeteg illusztrációt készített diófapáccal, abból kiállítási anyag is készült. A képek felkerültek a blogjára, és hamar népszerűek lettek. Abban az időben már dolgozott a Pozsonyi Pagonynak, és mivel a Tandori-könyv nem volt kapható, a kiadó felvetette, hogy illusztrálja újra. „Úgy voltam vele, hogy ez a nem létező valóság. Amikor a leggyerekesebb álmodban találod magad.”
Amikor a Pagony egyik alapítója és szerkesztője, Demény Eszter pedig azt mondta, milyen jó, hogy ennyire érti Tandorit, Agócs Írisz meglepődött, mivel saját bevallása szerint egyáltalán nem érti: „Elolvasom a verset, és csak annyit érzek, milyen nagyon erős és mennyire tetszik! De hogy miről szól…” Azt tudja, hogy rengeteg rétegük van Tandori verseinek, és mindegyik berántja az olvasót. „Nem vagyok egy sokat díjazott illusztrátor és nem is vágyom rá, de mindent felülír az, amikor az első kötet után azt mondta Tandori Dezső, hogy most értek haza a medvéi. És hogy még nem fordult elő, hogy két könyvét ugyanaz az illusztrátor rajzolta volna. Most is azt gondolom, hogy ez a maximum, ahová illusztrátorként és versrajongó rajzolóként eljuthat az ember. Amiket ő csinált, na, az a rajzolás szerintem.”
Illusztráció a Medvék minden mennyiségben című kötetből
Arra a kérdésre, hogy Tandori mellett melyik szerző jelent még sokat neki, gondolkodás nélkül jön a válasz: Weöres Sándor. Az ő költészete most is a mindennapjaik része, hiszen most már a saját gyerekének mondogathatja és énekelheti a Weöres-verseket: „Mindig mondom a férjemnek, hogy ez elképesztő. Döbbenet. A néprajzos vonal után Weöres holdas könyve, amikor a hiedelemlényekről ír, abszolút csúcsélmény. Olyan tudással írta, mintha mindent tudott volna. Azt gondolom amúgy, hogy őt nagyon nehéz illusztrálni, mivel olyan mélyre nem lehet lemenni. Ha most csak a Galagonyára gondolsz, melyik részét illusztrálod? Egy mondaton belül nyolc olyan téma van, amit lerajzolhatnál.”
Agócs Írisz azt meséli, nagyon könnyen rápörög az agya a szövegekre, és már olvasás közben azonnal elkezd lelkesedni. „Már akkor látom magam előtt, hogyan néz ki például az a bizonyos medve. Iszonyatos vágy lesz úrrá akkor rajtam. Elkezdek rajzolni, csak visz magával, és gyakran később, például a képek szkennelésénél jövök rá, hogy miket festettem.” Vannak persze olyan napok, amikor egyszerűen nem megy a rajzolás. Hiába ül neki és csinál vagy tizenöt rajzot, a végén mindet kidobja. Amióta pedig megszületett a kisfia, a legnagyobb harcát az időért vívja, hiszen lopott félórákban nem lehet dolgozni – annyi idő legfeljebb a ráhangolódásra elég.
A rajzolás mellett pedig rengeteg mindet kellene még intéznie, de nem tudja és nem is szereti önmagát menedzselni. Azt mondja, ha az emberek nem lennének lelkesek, „ha valami nem sodorna ebbe a helyzetbe”, már valami nagyon mást csinálna. Amikor a Mecsekbe költöztek, azt hitte, majd elfelejtik. Nem így történt, jelenleg az ötvenedik illusztrált kötetnél jár. Állandóan dolgozik, ha nem az asztalnál ülve, ceruzával vagy ecsettel a kezében, akkor fejben vázlatol. Az elmúlt években többször tudatosan döntött úgy, hogy elhagyja a művészi pályát („Nagyon sok körben, legalább háromszor-négyszer szálltam ki”), végül mégsem tudott nélküle élni – valami mindig visszavonzotta a rajzasztal mellé.
