![A Manderley-ház asszonya modern gótikus regény és tökéletes Hitchcock-alapanyag [A nő hétszer]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/45339/fe_580_320_a_no_hetszer_manderley.png "a nő hétszer brit kultúrflipper daphne du maurier")
Az előzményeket tekintve bátran kijelenthető, hogy A Manderley-ház asszonya lényegében egy kiadói előszerződés (és az azzal járó kötelezettség), valamint a Daphne du Maurier-t sújtó írói válság rapid szerelemgyermeke. A szerző még 1937-ben kötött egy három kötetre szóló szerződést a kiadójával, amiért ezer fontot kapott (mai áron ez nagyjából 88 ezer dollárnak, valamivel több mint 27 millió forintnak felel meg – akkoriban pedig Daphne du Maurier férjének, a brit hadsereg alezredeseként szolgáló Frederick Browningnak a másfél évi fizetését tette ki).
Habár du Maurier-nak bőven volt ideje a szerződés szerint elsőként esedékes könyv megírására, mégsem jutott egyről a kettőre, és a kiadójának írt levelében egyenesen úgy fogalmazott, hogy az első 15 ezer szót (pontosabban az ezeket tartalmazó oldalakat) undorodva széttépte, a kudarc pedig mélyen elkeserítette. Holott nem volt kezdő: az a bizonyos regény lett volna az ötödik könyve, nem egy kezdő szárnypróbálgatásáról volt tehát szó. Az 1937-es év magánéletileg is változást hozott az életében: Daphne du Maurier férjét ugyanis még abban az évben Egyiptomba helyezték át, a kiadó pedig nem is titkoltan abban reménykedett, hogy mire decemberben visszatérnek, már elkészül a kézirat. Nem így történt. Az író viszont tudta, mi a dolga.
Miután a család hazatért a szigetországba, Daphne du Maurier összeszorította a fogát, és – karácsony ide vagy oda – a gyerekeit lepasszolta a barátainak (később úgy jellemezte magát, hogy nem tartozik azon anyák közé, akik egyfolytában a kölykeikkel akarnak lenni), és írni kezdett. Alig négy hónap leforgása alatt pedig megszületett a könyv, amelynek eredeti címe Rebecca, magyarul A Manderley-ház asszonya lett; utóbbi 1939-ben jelent meg Ruzitska Mária fordításában. A sikert jól jellemzi, hogy du Maurier könyvét a brit kiadó első körben 20 ezer példányban jelentette meg, és egy hónapon belül még ugyanennyit eladtak belőle.
De miről szól a könyv?
Az alapötletre Daphne du Maurier így emlékezett vissza: „Egy gyönyörű ház… egy első feleség… féltékenység, egy roncs, talán a tengeren, a ház közelében… De valami szörnyűségnek kellett történnie, nem is tudom, minek…” Már ebben a korai jegyzetben is fellelhetők a regény alapmotívumai: névtelen narrátorunk, akiről annyit tudunk, hogy fiatal, naiv és a világ dolgaiban tapasztalatlan, Monte Carlóban megismerkedik az özvegy Maxim de Winterrel, aki rövid udvarlás után feleségül veszi. A házasok az ősi családi fészekbe, Manderleybe térnek haza, amelynek minden pontja, zegzuga magán viseli az első feleség, a tengerbe veszett Rebecca keze nyomát. Miközben a második feleségnek meg kell birkóznia az előző Mrs. de Winter emlékével és kísértetével, önbizalmát nap mint nap aláássa az első feleség komornája és házvezetőnője, az egyszerre nyugtalanító és riasztó Mrs. Danvers.
A Manderley-ház asszonyában minden megvan, ami egy valamirevaló gótikus regénynek sajátja:
először is itt van a gyönyörű, de baljós múltú ház, amely nemcsak helyszíne, hanem már-már egyenrangú szereplője is a történetnek. Ráadásul a lezárt szobák, a leplek alatt szunnyadó bútorok, az érintetlenül hagyott tárgyak több kérdést vetnek fel az újonnan érkezőben, mint amennyi máskülönben kényelmes lenne. A cselekmény atmoszféráját hűen tükrözi az időjárás is: a végzet éjszakáján vad vihar tombol, a legmélyebb kétségbeesés idején pedig köd fonja körül a házat. Azt a házat, amelynek lakói ugyancsak súlyos titkok hordozói, és az új Mrs. de Winter joggal hiheti, hogy a házasságával egy olyan történet részesévé vált, amelynek részleteit mindenki ismeri – csak ő maga nem. A legsúlyosabb figura mind közül a házvezetőnő, akinek látszólagos alázatossága mögött gonosz harag bugyog. Hasonlóképpen beágyazott figura az irodalomban A mansfieldi kastély Mrs. Norrisa, aki Austen regényében a régi rend és hierarchia védelmezőjének szerepében tetszelegve folyamatosan megfigyelés és kontroll alatt tartja a jövevény Fannyt.
A Manderley-ház asszonyát ugyanakkor a legtöbben a Jane Eyre-rel hozzák párhuzamba (Daphne du Maurier és testvérei óriási Brontë-rajongók voltak, sőt, Daphne a hatvanas években a The Infernal World of Branwell Brontë címmel még könyvet is írt az egyetlen Brontë-fivérről). A regényben nem nehéz felfedezni a Jane Eyre gótikus szerkezetét és elemeit (titokzatos, sötét hangulatú ház, egy rejtélyes múltú férfi, egy feleség árnyalakja, narrátori elbizonytalanodások stb.), így
A Manderley-ház asszonya a Brontë-hagyomány előtti főhajtásként, illetve annak egyfajta folytatásaként is értelmezhető.
Mindenesetre a regény már nem sokkal a megjelenését követően felvetette a plágiumgyanút. Míg ugyanis a Brontë-hatást a legtöbben betudták egyfajta irodalmi hommage-nak, a kortársak már korántsem voltak ennyire elnézőek: 1941-ben a brazil Carolina Nabuco gyanúsította meg azzal Daphne du Maurier-t, hogy ellopta A Sucessora című regényének az ötletét, később pedig egy amerikai szerző, a Blind Windowst jegyző Edwina MacDonald vádolta meg ugyanezzel. Utóbbi már nemcsak az írót és kiadóját perelte be (sikertelenül), hanem a United Artist nevű amerikai stúdiót is, amely az azonos címet viselő filmet forgalmazta. Időközben ugyanis elkészült az adaptáció.
Hitchcock színre lép
„Megvettük a Rebeccát, szándékunkban áll megcsinálni a Rebeccát” – közölte 1939-ben David O. Selznick producer Alfred Hitchcockkal. Akkor alig egy évvel voltak a regény megjelenése után, amiből jól látszik, hogy Hollywood hamar lecsapott a jogokra. Selznick akkor már épp maga mögött tudott egy minden szempontból emberpróbáló forgatást (ez volt az Elfújta a szél), és a jelek szerint az új film sem ígérkezett gördülékenyebbnek. A producer és a rendező legalábbis egyfolytában csatázott, és kezdetben nem tudtak zöldágra vergődni az átdolgozás mikéntjét vagy éppen a szereplőválogatást illetően sem. Laurence Olivier nem az első választás volt Maxim szerepére, de amikor végre eldőlt, hogy ő fogja alakítani a férfi főszerepet, minden követ megmozgatott, hogy a fiatal Mrs. de Winter szerepére akkori barátnőjét, Vivien Leigh-t szerződtessék. Csakhogy éppen abban az évben mutatták be az Elfújta a szelet, amelyben a színésznő a szenvedélyes, tűzről pattant Scarlett O’Harát játszotta el, és karaktere inkább megfelelt volna a néhai Mrs. de Winternek – már ha Hitchcock úgy dönt, hogy alakját megjeleníti a vásznon. A szerepre végül a 22 éves Joan Fontaine-t választották ki, és a film nagy kritikai és közönségsikert aratott – a következő évben a 11 Oscar-jelölésből begyűjtötte a legjobb filmnek és a legjobb operatőrnek járó díjat is.
Hitchcock ennek ellenére utóbb meglehetősen kurtán-furcsán nyilatkozott a filmről, és François Truffaut-val készült interjújában elég lekezelően beszélt róla. Egyebek között azt mondta, hogy A Manderley-ház asszonya nem is igazi Hitchcock-film, inkább afféle történetecske (a rendező a novelette kifejezést használta, amely inkább irodalmi műfajmegjelölés, és hosszabb elbeszélést jelent). „A történet régimódi; abban az időszakban egy komplett női irodalmi irányzat létezett, és noha nem vagyok ellene, ugyanakkor tény, hogy a sztoriból hiányzik a humor” – fejtegette. Hozzáállása már csak azért is meglepő, mert
Hitchcock összesen három du Maurier-művet filmesített meg:
az 1940-ben bemutatott Rebeccán kívül ő rendezte az 1939-es Jamaica fogadót, valamint az 1963-as Madarak című filmet is. Talán ez az oka, talán más, de tény, hogy a rendező, aki filmjeiben előszeretettel cameózott, itt csak egy villanás erejéig tűnik fel, akkor is szinte alig felismerhető. Ő az a kalapos járókelő, aki a film vége felé átsétál a színen, miután a Jack Favellt játszó George Sanders leteszi a kagylót, de olyan röpke a jelenet, hogy ha épp akkor pislogunk, könnyen el is szalaszthatjuk a híres rendező színrelépését (2:06:55-nél érdemes figyelni):
A British Council, a KultúrFlipper és az ISON közös sorozata a budapesti Brit Nagykövetség és a Könyves Magazin támogatásával valósul meg.
