A Margó éjszakai vándorprogramja idén A gyilkos ház címet kapta, a sötétségbe burkolózott PIM-ben pedig Bajtai András, Dragomán György, Moskát Anita, Nemes Z. Márió és Sepsi László tárta fel a ház hátborzongató titkait és rémisztgette a résztvevőket. Ha lemaradtál a sétáról, nálunk mind az öt szöveget elolvashatod! Bajtai András az Andreas Vesalius Anatómiai Múzeumba kalauzolta a hallgatóságot. (A sorozat korábbi részei: Nemes Z. Márió: A házibarát, Moskát Anita: A szíve felett, Dragomán György: Harapófogó, Sepsi László: Szkolopendra)
Störr kapitány elindította laptopján A sötétség fejedelmét, és hátradőlt öreg bőrfoteljében. Egész este megállás nélkül kávézott, mégis hamar elaludt. Álmában egy ráncos női kéz madárpókokat tett az arcára. A mozdulataiból áradó hidegvér elképesztette, de a kifestett körmök még ennél is jobban nyugtalanították, mert tarkaságuk diabolikus összhangban állt az ízeltlábúak sokszínűségével.
Egy lepusztult motel sötét szobájában feküdt meztelenül. Az öregasszony ott állt némán, lehajtott fejjel az ágya mellett, és arca úgy vonaglott, mintha kötőtűkkel szurkálták volna a máját. Sebes száján cserepes volt a bőr, és miközben vonásai egyre abnormálisabb formát öltöttek a fantomfájdalomtól, a száraz darabkák úgy pattogzottak le róla, akár az emberi faforgács. Érdes ajkai közül nyálra alig emlékeztető, szennyezett, pempős váladék csorgott Störr kapitány szájába. A sűrű, opálos cseppek dögszagot árasztottak, amitől hányinger tört rá.
Az öregasszony ördögi mutatványa azonban ezzel még nem ért véget. Egy fekete acéldobozból korát meghazudtoló kecsességgel újabb pókszabásúakat emelt ki, hosszú ujjai között olyan elegánsan tartva a rendellenes egyedeket, mintha egy több száz éves, Ming-dinasztia korabeli porceláncsészéből készülne matéteát inni. Störr kapitány hiába próbált kiabálni, nem jött ki hang a torkán.
Eddig azt hitte, hogy csak ketten vannak a pókos öregasszonnyal az elhanyagolt helyiségben. Ekkor viszont megpillantotta a szoba sarkában ülő gyerekszerű félkegyelműt. Idomtalan testét koszos pokrócba csavarták, össze-vissza kapálódzó, csáprágókban végződő végtagjai mégis kilógtak alóla. Előre-hátra billegett a csirkecsontokkal teleszórt szobában. Székének ringását imbecil makogás kísérte, amibe időnként elfojtott nyerítés, köpködés és öklendezés hangjai vegyültek.
Fotó: Valuska Gábor
Störr kapitány izzadtan és remegve riadt fel rosszul bevilágított fülkéjében. A stáblista már régen lepergett, laptopja álomba hibernálta magát. Az Andreas Vesalius Anatómiai Múzeum portásaként és éjjeliőreként harminchárom évet húzott le az ódon épületben, de eddig még nem volt rémálma, pedig rengeteg horrorfilmet megnézett már magányos és hosszú éjszakai során. Lelki békéjét sosem zavarták a polcokon pedáns rendben sorakozó deformált csontvázak, az ásító koponyák, a bordák szűk ketrecei, a formalinos üvegekben lebegő amorf holttestek, köztük csonka karú és lábú, humanoidnak csak nagy jóindulattal nevezhető tetemek, az egész helyet belengő morbid atmoszféra.
Störr kapitányt a bonctan nyomasztó biorégészeti leletei és más bizarr kellékei vették körül évtizedek óta, de míg a legtöbben elborzadva, undorral vagy megrendülten mertek csak lopva-lopva rápillantani a kiállított maradványokra, addig ő szinte már tudomást sem vett az emberi test hibás működésének eme groteszk illusztrációiról. Ha időnként mégis megakadt a szeme egy-egy különösen borzasztó példányon, akkor is úgy gondolt rájuk, mint egy hobbikertész a zöldellő növényeire, szivárványszínű virágaira, amiket óvnia kell az enyészettől.
Az Andreas Vesalius Anatómiai Múzeumot az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó napjaiban alapították. Störr Kapitány fiatalon kezdett el itt dolgozni, eredetileg portásnak vették fel, de mivel családot nem alapított, néhány év múlva elvállalta azt is, hogy éjjeliőrként őrzi a múzeum biztonságát, és vigyázza a biológiai tárlatok akkurátus rendjét. Az elmúlt három évtized során nem sok gondja akadt, de egyszer-kétszer például előfordult, hogy részeg kamaszok próbáltak betörni, egy másik alkalommal nem sokkal zárás előtt pedig egy szerelmespár rejtőzött el az épületben, mert az éjszaka úgy akartak itt egymással szeretkezni, hogy közben egymásba csúszó alakjuk körvonalaiban gyönyörködnek, amelyek a formalinos üvegekről tükröződnek vissza. Störr kapitány ügyesen kezelte ezeket a kellemetlen helyzeteket, és hatékonyan hárította el a múzeum működésében felmerülő más bajokat.
Rémálmának gyötrő emlékétől kóvályogva szokásos éjszakai ellenőrző sétájára indult, amikor kísérteties zongorafutamok ütötték meg fülét, amelyek valahonnan nagyon ismerősnek tűntek. Mintha a hangjaira szedték volna szét kedvenc zongoraversenyét, hogy aztán egy sátáni szisztéma szellemében úgy rakják újra össze, hogy még felismerhető, az üzenete viszont érezhetően gonosz és fenyegető legyen. A múzeumban nem volt zongora, a baljós zene hallatán Störr kapitány hátán végigfutott a hideg, de folytatta útját.
Eszébe jutott a takarítónő, aki néhány hete, nem sokkal azok után, hogy a város vezetősége elrendelte a kiállított tárgyak elszállítását, és a múzeum lebontását, halálra váltan rohant ki az épületből, és többé nem volt hajlandó oda bemerészkedni. Ez a babonás, hajlott hátú asszony azt állította, hogy amikor felmosott, az egyik tükörben egy démon vörös fejét pillantotta meg ezüsttálcán, akinek egyre erősebben vérző nyelvét csiszolópapírral dörzsölték le egészen a legérzékenyebb hússzövetekig, ez azonban mintha meg se kottyant volna neki, csak fennhangon röhögött, miközben azt sugdosta a rémült takarítónő fülébe, hogy testéből kitépett mirigyeire forró viaszt csepegtet, majd miután azokat kíméletlenül összevagdosta, a cafatokat a kiéheztetett kecskék elé veti.
Störr kapitány nem hitte el a takarítónő sötét fantazmagóriáját, aki szerinte aznap munkába menet előtt minden bizonnyal néhány korttyal több abszintot ivott a kelleténél. De most, hogy a sötétlelkű, kerékbetört muzsika váratlanul elhallgatott, a falon egy istentelen, a geometria törvényeit alapjaiban megsemmisítő, de legalábbis azokat hajmeresztően szétfeszítő jelet vett észre. Az omladozó épületet sosem újították fel, a keletkező viharkárokat nem vették komolyan, de még csak a megfelelő karbantartásra sem áldoztak rendesen, ezért az elmúlt évszázadok kénye-kedvének kitéve a múzeum mostanra menthetetlenül megöregedett és lerobbant, az egyre növekvő biztonsági kockázat miatt pedig végül keresztet vetetettek rá a város vezetői.
A fuvarosok csak reggel jönnek, Störr kapitány pedig egyre erősebben érezte a szívét összemarkoló rettegés sistergő idegszálait, melyek a falon halványon izzó okkult szimbólumból eredtek. Nem tudta, mitévő legyen. Talán csak elszállt ópiumfüggők szórakoznak vele, gondolta, ám a lelke mélyén mégis képtelen volt elhinni, hogy egy infernális tréfa gyanútlan céltáblája lett. Talán mégis belesétált eszelős csapdájukba, néhány perc múlva pedig majd önkívületben röhögnek rajta a semmirekellő utcagyerekek.
A stigma a falon pulzálni és növekedni kezdett, majd cseppfolyóssá vált, zselés felszínéből begörbített karok emelkedtek ki, és olyan gyalázatos bacchanáliába kezdtek, mintha a tömpe ujjakon, hegyes karmokon, szörcsögő szopószerveken és más ismeretlen testnyílásokon túl törzsük is lenne. A kocsonyás, gerinctelen táncot látva Störr kapitány sietve továbbhaladt a kijárat felé, de eltévedt, vagy a múzeum rendezte át zegzugos folyosóit, kanyargó lépcsősorait, mert képtelen volt rájönni, hol is lehet. Störr kapitány magába roskadva zuhant a földre. Egy óriási, csontokból faragott ajtó tárult fel előtte, melynek kilincsét mintha emberi sípcsontból formázta volna meg az alvilági lakatosmester, az ajtó felszínén lévő, élőnek látszó istenkáromló mintázatok pedig minden bizonnyal boszorkányok művei.
Ez lett volna Störr kapitány utolsó éjszakája a múzeumban, aki tudta, hogy reggel fennkölt arccal nyújtják majd át a kiürített épületet a pusztulásnak, mégis képtelen volt megmozdulni. A kulcslyukból földöntúli bíbor fény áradt, az idegenek keze nyomát magán viselő apró rés pedig úgy vonzotta a tekintetét, mintha a túlvilág nézett volna vissza rá. Az emberiség születése előtt évezredekkel megalkotott gyalázatos írásjelek vészjóslóan hirdették valami nem evilági territóriumnak a veszélyes határát, Störr kapitány mégis lenyomta a kilincset.
A zárt ajtó mögül becstelen zajok szűrődtek ki, sőt, éjszínű szemével mintha valami pokolszülte abomináció fürkészte volna a túloldalról Störr kapitányt, aki a puha, zsigeri csúszkálást hallva elképzelte, hogy zsíros, felpüffedt, kétéltű testüket vonszolva miféle egymással összenőtt alakok fajtalankodnak fulladozva a természet és a nemi vágy alapvető törvényeinek ellenszegülve.
A gyalázatos párzás morajlása egyre elviselhetetlenebbé vált, amikor Störr kapitány előtt hirtelen kicsapódott az ajtó, és feltárult az alávaló nász összes szégyentelen részlete. A háttérben bíbor fényben úszó, organikus oltárt látott, aminek tetején egy antropomorf bestia trónolt, akár a lidérces álmok halhatatlan rémkirálya, majd patás lábain lassan cammogva közelíteni kezdett feléje, hogy gigászi markával fonnyadt sárgadinnyeként roppantsa össze Störr kapitány koponyáját, és magával vigye a túloldalra, hogy hitvány kápolnája mellett bezúzott fejjel álljon őrt az örökkévalóságig.
