[A gyilkos ház] Moskát Anita: A szíve felett

.konyvesblog. | 2016. július 19. |

650x200_gyilkoshaz.jpgA Margó éjszakai vándorprogramja idén A gyilkos ház címet kapta, a sötétségbe burkolózott PIM-ben pedig Bajtai András, Dragomán György, Moskát Anita, Nemes Z. Márió és Sepsi László tárta fel a ház hátborzongató titkait és rémisztgette a résztvevőket. Ha lemaradtál a sétáról, nálunk mind az öt szöveget elolvashatod! Moskát Anita novellájában egy halott anya emléke és testrészei kísértik a lányait. (A sorozat korábbi darabjai: Nemes Z. Márió: A házibarát)

A húgom körmöket talált a müzliben. Megbújtak a tejben ázó csokis pelyhek között, és már csak akkor vette észre őket, amikor az egyikre ráharapott. A tenyerébe köpve nem sokban különbözött egy szelet mandulától.

– Tedd félre – mordultam rá, és többet erről nem beszéltünk.

Szótlan volt mostanában, de tudta a dolgát. Bevizezte a nagy törülközőt, kiterítette száradni a terasz korlátjára. Nyitott ablaknál bekapcsolta a rádiót a hírekkel. Csonkig égetett egy szál cigit, majd a csikket a virágláda mellé tette, ahol anya szokta felejteni.

Anya már egy hete nem fürdött, nem hallgatott rádiót, nem dohányzott reggelente. Az egyik pillanatban még a létra tetején mosta az ablakot, a másikban megbillent. Próbált a függönybe csimpaszkodni, de az kicsúszott markából, és csak zuhant, akár egy nehéz váza, miközben tisztítószerszagú papírtörlők hullottak rá a magasból.

Azt hittük, ha ágyba tesszük, reggelre jobban lesz. De reggelre teljesen kihűlt.

Három napba tellett, mire megástuk a gödröt. A hátsó terasz alá temettük, bemásztunk a cölöpök alá, ott talán nem szúr szemet a friss földkupac. A húgom is kivette a részét a munkából: a nyél véresre törte a tenyerét, de kitartott, lihegve dobálta a rögöket a háta mögé. 

13413748_1283516615010264_2372083439231977802_n.jpgFotó: Valuska Gábor

Amint végeztünk, levágta az ásót, szó nélkül bement a házba, és csatakosan, talajtól fekete körömmel megágyazott magának a nappali padlóján. Álláig húzta a takarót, fülét a parkettre hajtotta. Hiába próbáltam beszélni vele, a haját simogatva vigasztalni, rám förmedt, hogy hagyjam egyedül. Itt akar aludni – így lehet a legközelebb anyához.

Szétfolytak volna a napok, ha nincs annyi munka a házban. Először eldugult a zuhanyzó: egy kampós végű dróttal kotortam ki, csak téptem és téptem a csatornaszagú hajat, mintha végtelen hosszú szálak tekeregnének a lefolyóban. Mintha ott sarjadtak volna ki a csőben, akár a gyom. A húgom szemeteszsákba tömte a csomókat, azt mondta, egészen selymes tapintásúak, szinte cirógatják a kezét, de amikor én fogtam meg egyet, durvának tűnt, mint a medveszőr. Két zacskót is megtöltöttük, a víz mégis visszafolyt. Este lavórban mosakodtunk.

A vezetékes telefon folyton csengett, egy férfi anyát kereste a munkahelyéről. Egyszer se szóltam bele, csak szuszogtam a kagylóba. Pár nap után kihúztam a kábelt, és akkor vettem észre, hogy valami csillog az aljzat mélyén. Sűrű, bíborszín cseppek buggyantak ki belőle, akár a forró pecsétviasz, bepettyezték a szőnyeget. A falra tapasztottam a tenyerem, mintha egy szúrt sebet próbálnék befogni, de a vér az ujjaim közül is kicsurrant.

– Segíts! – kiáltottam a húgomnak, aki csak toporgott. – Igyekezz már!

Egy régi lepedőért szaladt; nekiálltunk felcsíkozni, hogy betömjük vele a lyukat. Pár órán belül azon is átütött a vér.

Minden este elmagyaráztam neki, milyen veszélyben vagyunk. Ha csak egyszer elszóljuk magunkat, ha csak egyszer elsírja magát az iskolában, kiküldik a gyámhatóságot. Ha otthon zokogott, megragadtam a vállát, úgy megráztam, hogy feje előre-hátra bicsaklott, és azt kiáltottam, ugye nem akarja, hogy elválasszanak minket? Ugye nem akar intézetbe kerülni? Itt vagyunk egymásnak, és anya is itt maradt velünk, nem jöttek el a felnőttek, hogy egy óriás fém tepsibe csúsztatva elvigyék tőlünk. Együtt vagyunk, együtt, együtt.

Eleinte úgy tűnt, megértette. Minden nap elmondta az iskolában, hogy anya csinálta a tízóraiját, segített a leckében. De egy ideje nem volt hajlandó iskolába menni. Csak összegömbölyödött a padlón, a falon játszó árnyékokat bámulta. Néhány napig legalább enni felkelt, unottan majszolta a pirítóst, most viszont hiába hívtam vacsorázni, meg se moccant. Rászóltam, hogy elég a játékból, ne kéresse magát, mire ő térdét hasáig húzva, hüvelykujját szopva elfordult.

Lefeküdtem mellé a padlóra. Én is a parkettre hajtottam a fejem.

– Figyelj, legalább enned muszáj lesz, különben…

– Psszt! – Lefelé mutatott. – Hallod?

Hallottam. Valami lüktetett a mélyben. Összekeverhettem volna a mosógép zúgásával, pedig nem az volt.

Dü-dübb.

Kissé szabálytalan, de erőteljes dobolás. Ott zakatolt a deszkák alatt, a hátsó terasz alatt, épp csak annyi föld alatt, hogy a szomszéd kutyák ne kaparják ki.

Dü-dübb.

Végigrezonált a házon, amely mintha vele együtt kezdett volna dobogni, mintha az aortán pumpálná végig a vért, mintha erek futnának fel a téglák közé, kapillárisok ágaznának szerte.

Dü-dübb.

Húsmeleg volt a padló alattunk.

– Gondolod, hogy életben van? – kérdezte.

– Ez csak zaj.

Dü-dübb.

– Egész nap hallom. Nem lehet, hogy meggyógyult?

– Hogy micsoda?

– Csak nézzük meg. Hátha jobban lett…

– Na ne, ezt most fejezd be! Elég!

Felpattantam, és fel akartam húzni őt is, de megmakacsolta magát. A hóna alá nyúltam, a szobánk felé cibáltam, mire beleharapott a csuklómba, és azt kiabálta, hogy anyával akar maradni, őt ezerszer jobban szereti nálam, és bár estem volna le a létráról helyette. Visszalöktem a földre. Látni sem akartam.

Egész éjjel alig aludtam. A ház mintha lélegzett volna körülöttem: a függönyök tágultak és összeestek, ahogy egy tüdő fújtat. Ha megkapartam a vakolatot, vörös karmolás maradt a fehér mészen. És hallottam a padlást, akár egy titáni gyomor korgását, amely éhes, és még sosem lakott jól, amelynek a limlom a fél fogára sem elég. Úgy bűzlött a szoba, mint a buggyant tej. Nem bírtam elviselni a szagot, az éjszaka közepén felkeltem, ecettel sikálni kezdtem a padlót. Kelések fakadtak fel rajta. Genny csordult a deszkák közül. Eldobtam a rongyot, és az ágyamba menekültem, nehogy meztelen talpam a parketthez érjen.

El kellett tűnnünk a házból. Nincs választásunk, holnap el kell tűnnünk, és ha a húgom véresre harap, akkor is elvonszolom.

Másnap reggel kopogtatásra riadtam. Először az jutott eszembe: vége, lebuktunk. Eljöttek a gyámhatóságtól, és intézetbe zárnak. Zakatoló szívvel léptem az ajtóhoz, de a kukucskálón kilesve csak azt a férfit láttam, akivel egyszer anya munkahelyén találkoztam. Nem engedtem be. Átosontam az előszobán, a húgomat kerestem.

– Láttam, hogy bent vagy – mondta a férfi, és bezörgetett. – Beengedsz?

A nappaliban vágóhídi bűz csapott meg. A húgom lehunyt szemmel feküdt; bőre aludttej-sápadtan fehérlett. Soványnak tűnt, mintha éjszaka a súlya felét elvesztette volna. Közelebb lépve vettem észre, hogy nem vékonyabb lett: inkább belesüppedt a padlóba, akár egy ingoványba. Lerántottam róla a takarót. Testét keresztül-kasul erek fonták be, mintha kifordították volna a bőrét, ahogy egy pulóvert fordítanak ki; a szövedék a ház mélyéből sarjadt, húzta le magával, hogy bekebelezze. A válla egybefolyt a padlóval. Nem tudtam eldönteni, hol végződik ő, és hol kezdődik a rózsaszín, izomrostokkal átszőtt parketta.

– Anyukátokat keresem, csak beszélni szeretnék vele.

A húgom keze után kaptam; mintha lágy húst fognék, akár egy csiga testét. Nyálkásan csusszant ki a markomból. Sikoltottam, le akartam tépni az ereket, de összeforrtak a bőrével.

– Mi történik odabenn? – kiáltotta a férfi. – Nyissátok ki!

Csak be kellett volna engednem, hogy segítsen. Csak még egyszer sikoltanom kellett volna, és betör magától, még ha a zár ketté is reccsen, akár nyílt töréskor a csont.

A húgom kinyitotta a szemét. Nem láttam benne rémületet. Várakozón és némi nehezteléssel pillantott rám, mintha azt mondaná: és te miért nem vagy még itt? Mint aki csak hátradőlt egy pikniken, és belesüppedt a lóhereillatú pázsitba. Mint a billenő létra előtti időben, amikor anya mellé vackolódtunk az almafa alá, és követeltük, hogy még egyet meséljen. Amikor még elhittük, hogy a világ végezetéig minden reggel kiteregeti a törölközőjét a korlátra, és ott felejti a csikket a virágláda mellett.

Lefeküdtem a húgom mellé a parkettre. Azt képzeltem, az almafa gallyai borulnak felénk.

Dü-dübb.

A férfi a kilincset rángatta, rezgett az ajtó.

Dü-dübb.

Talán mégse kellene elmennünk innen. Talán ez az utolsó hely, ahol biztonságban vagyunk, ahol örökké együtt maradhatunk.

Ujjaimat a húgom ujjaiba fűztem.

Dü-dübb.

Dü-dübb.

Dü-dübb.

 

Szerző: Moskát Anita

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.