A Margó éjszakai vándorprogramja idén A gyilkos ház címet kapta, a sötétségbe burkolózott PIM-ben pedig Bajtai András, Dragomán György, Moskát Anita, Nemes Z. Márió és Sepsi László tárta fel a ház hátborzongató titkait és rémisztgette a résztvevőket. Ha lemaradtál a sétáról, nálunk mind az öt szöveget elolvashatod! Dragomán vírusról, vuduról, csontszilánkról írt és olvasott. (A sorozat korábbi részei: Nemes Z. Márió: A házibarát, Moskát Anita: A szíve felett)
„Búcsúzz el az arcodtól” gondolod, ahogy a tükörbe nézel. Ezt viccesen mondod, igazából nem hiszel benne, jó, persze, láttad a fényképeket, olvastad a betegség lefolyásának leírásait, elvileg tudod, hogy mi vár rád, de egyelőre még csak egy kis pötty van a mutatóujjad belső oldalán, egyetlen kis fehér közepű pöttyöcske, semmiség.
Még nem érzed, de már tudod, hogy beteg leszel. Legalább tizenöt napja benned van már a vírus, hordod magadban, sőt meg is fertőzöl vele másokat. Vagy fertőznél, ha emberek közé mennél, de nem mész. Amúgy is fél tőled mindenki. Sorban lemondják a tervezett látogatásaikat. Az orvosok se akarnak fogadni, elég ha elmondod nekik telefonon, hogy mi bajod, máris arra kérnek, maradj otthon.
Otthon maradsz. Az arcodat nézed a szép, új, nagy tükörben. Minden rendben van, nem lesz itt semmi baj, gondolod. Elalszol. Még tudsz aludni. Másnap aztán elkezdődik. Sokasodni kezdenek rajtad a pöttyök, harmadnapra elborítanak, hólyagokká nőnek. Negyednapra tényleg eltűnt az arcod. A tükör előtt állsz, nézed, ez nem te vagy.
A bőröd feszül és fáj. Úgy, mintha tűkkel szurkálnának. Nem, nem is tűkkel, kötőtűkkel. Nem, nem is kötőtűkkel, csontszilánkokkal, kihegyezett csontszilánkokkal. Meztelenül állsz a tükör előtt, a testedet nézed, érzed, ahogy beléd hatolnak a csontszilánkok, néha csak egy, néha tíz, néha száz. A víruson gondolkozol, megpróbálod elképzelni, hogy az idegdúcokból indulva végighalad az idegpályák mentén, behatol a sejtjeidbe, osztódni kezd. Láttad a képét, elektromikroszkóppal készült felvétel, egymásba ékelődött félgömbök vagy valami ilyesmi, pontosan nem emlékszel, de nem is fontos, igazából úgyse hiszed el.
Fotó: Valuska Gábor
Állsz a tükör előtt, lázas vagy, harminckilenc hat a lázad, a testedet nézed, éjfél elmúlt, de nem tudsz aludni, már negyvennyolc órája nem tudsz aludni, a tested csillog a verítéktől. A víruson gondolkozol, végighúzod az arcodon a kezed, az ujjbegyeid alatt keményen lüktetnek a pöttyök, és akkor egyszerre csak megérted, hogy ez nem vírus, hogy ez nem egy betegség, nem, ezt valaki csinálja veled, valaki direkt csinálja veled, igen, ott ül valaki, egy lesötétített szobában, körülötte vörös gyertyák lobognak, előtte az asztalon egy kenyérbélből, sárból és vérből gyúrt bábu fekszik, tisztán látod, a bábu arca a te arcod. A bábu derekára kötve egy ágyékkötő, megismered azt is, a kedvenc pulóveredből van, hetek óta nem találod, nem emlékszel, hol hagytad el, most ott van, szétszabdalva és mocskosan.
A bábu körül hegyes csontszilánkok, látod, ahogy megfog és felemel egyet, látod, ahogy a bábuba döfi, érzed a testedbe nyilalló fájdalmat. – Megöllek! – gondolod -, akárhol is vagy, akárki is vagy, megkereslek és megöllek! – ezt gondolod, és a kedvenc szakácskésed jut eszedbe, érzed is a tenyeredben az ergonomikusan kialakított fémnyelet, hideg, jólesően hideg a forró tenyeredben, tudod, hogy oda fogsz menni, tényleg oda fogsz menni, megkeresed és megölöd, megint beléd hasít a fájdalom, mindenhol egyszerre érzed, megrázod magad, a bábura gondolsz, a csontszilánkokra. Bárhol lehet, nem fogod megtalálni, hogy találhatnád meg.
Megint a tükröt nézed, az arcodat, a kiütéseket. Van egy módszer, pontosan tudod már, hogy mit kell tenned, úgy tudod, mintha mindig tudtad volna. Van egy módszer. Az arcodat nézed, a kiütéseket, tudod, ha elkaparsz egyet, kráter marad a helyén, mély himlőhely, ott lesz örökre. Pedig ezt kell tenned, ha bosszút akarsz állni, ha meg akarod találni, akkor ezt kell tenned, várnod kell a fájdalomra, aztán abban a pillanatban, ahogy megérzed, oda kell nyúlnod, és el kell kapnod a tű hegyét, két ujjal meg kell fognod, és ki kell rántanod magadból, át kell húznod a testeden, nem törődhetsz a fájdalommal, ezt kell megtenned egyszer, kétszer, háromszor , négyszer, hétszer, hetvenhétszer, aztán a hetvenhét tű, a hetvenhét csontszilánk majd segít. Majd elvezetnek oda, a bábuhoz, és a varázslóhoz. Eszedbe jut a szerszámosládád, benne a harapófogó, igen, azzal könnyebb lenne, azzal sokkal könnyebb lenne, azzal kell odakapni, azzal kell megfogni a tű végét.
A szerszámosláda a műhelyben van, a munkapadon. A tükör előtt állsz, a testedet nézed, mélyet lélegzel. - Elkaplak – gondolod, ki kell menni az ajtón, végig a folyosón, le a lépcsőn, át a konyhán, ki a házból, át az udvaron. – Megtalállak! – gondolod. – Megtalállak és elvágom a torkod.
A műhelyben állsz.
A fogó nyele hideg, a munkapad fölötti megfakult fémlap tükrében a tested csak egy sötét árnyék. Szúr, minden szúr, legjobban a homlokod közepén érzed, odakapsz a fogóval, a kiütés felhasad, fáj, éget, ott van, ott van benn a szeg feje érzed, hogy ráfog a fogó vasa, a másik kezeddel is odanyúlsz, két kézzel markolod, húzod, nem jön, fáj, nem jön, jönnie kell, ki fogod húzni, csak azért is, két kézzel megrántod üvöltesz közben, sikoltó csikorgással mozdul meg, rozsdás vas csúszik rozsdás vason, a hanga élesen vinnyog a fejedben és az agyadban, az üveg hasad ezzel a hanggal, fáj, fáj, fáj, vijjogva húzod és húzod tovább, nem engeded el, hosszú fehér csontkötőtű, vékony vércsík indul a tövéből, forró vonalt húz az arcodra.
Lihegve állsz, a fogó pofái között a tű nagyon hosszú, fehér csont, rajta sárgás mézszínű genny, mélyvörös vér, a hegye lüktet, pici vérhigany csepp pulzál rajta.
Két kézzel tartod a fogó nyelét, a csonttű végén a vércsepp elhegyesedik, hosszú vércseppé nyúlik, vércérna vérfonál, lebeg a levegőben, körbetapogatózik, aztán irányba áll, igen, arra van, arra kell menned, ott lesz a végén akit keresel. Megmozdulsz, lépsz egyet, a csonttű húz magával, még egyet lépsz, aztán még egyet, a tű ívbe hajlik, el fog törni, szilánkokra törik, a tested mélyén érzed, az agyad mélyén sikolt a fájdalom, vele sikoltasz, szilánkokra törik a szemed előtt a valóság, új tű kell, másik tű kell, szétnyitod a harapófogót, az arcodhoz érinted, az orrod tövéből rántod ki, ez még hosszabb, még fehérebb, a tövéből már fröcsköl a vér.
Három lépés után ez a tű is eltörik, reszketsz és imbolyogsz a fájdalomtól. Még hetvenöt. De meg fogod találni. A műhely falán ott a nagy fűrészfogú ágvágó, azzal fogod megölni, azzal fogod levágni a fejét. Nem gyorsan, hanem lassan, nagyon nagyon lassan, elképzeled a markodban a fűrész nyelét, azt ahogy nyikorogva reped a penge fogai alatt a csont. Jó lesz, nagyon jó lesz.
A fogó meglendül a kezedben, úgy kap az arcodhoz, mintha egy ragadozó madár csőre volna, a csonttűre fog, kirántja, vérfonalat húz a testedből. Tudod, mire odaérsz hozzá, nem lesz már bőröd, nem lesz már tested. Vérfelhő leszel, viharfelhő. Zuhogó fájdalom leszel, elvenhalál.
Szerző: Dragomán György
