A Margó éjszakai vándorprogramja idén A gyilkos ház címet kapta, a sötétségbe burkolózott PIM-ben pedig Bajtai András, Dragomán György, Moskát Anita, Nemes Z. Márió és Sepsi László tárta fel a ház hátborzongató titkait és rémisztgette a résztvevőket. Ha lemaradtál a sétáról, nálunk mind az öt szöveget elolvashatod! Elsőként Nemes Z. Márió novelláját egy nagyon különleges házibarátról.
A fölébredés elviselhetetlen szenvedést okoz. És a szenvedések sokáig tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos lármájával áthatol mindenen. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. Az erős hangoktól és az egyhangú, unalmas, parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.
Nekem már szerencsére nincsen bőröm, hajam, szempillám, szemem, karom, lábam vagy nyelvem. Pedig valamikor a végtelen felé táguló pupillám volt, és legendás gavallérnak számítottam. Csak úgy csettengettem a nyelvemmel. De a fölébredés most is elviselhetetlen, érzem a férfiak áporodott bűzét, és a nők nyílásainak tátogását. Ahogy settenkednek körülöttem. Mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formában nincs semmi oka és célja. Állítsátok meg ezeket a nyomorult, szegényes kis gépeket!
Fotó: Valuska Gábor
Mert én ismerem a gyönyört, amely az agy nyelvén beszél. A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek, évszázadok alatt kapnak – egy órát. Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt megszületett. Én egy nap alatt ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt körülbelül kétmillió évet. És nem hajtom fejemet a megsemmisülés jéghideg párnájára, mert nincs már fejem. Kijátszottam az anatómiát, és a függőség minden fizikai következményét. Egy magyar csoda vagyok, aki megváltotta önmagát, hiszen az ópium helyett immár belőletek élek.
Miután felboncolták Csáth Géza testét, a szívet, a májat, és engem külön dobozban szállítottak Pestre Dr. Schuszter Gyulához az Elme- és Idegkórtani klinikára. Szívtestvérem és májtestvérem a szállítás alatt megrongálódott, a vonaton asszonyszemélyek szagolták ki őket, és telhetetlen vágytól fűtve próbálták vaginájukba tuszkolni a maradványokat. De hol van a fiatal isten agya? – sikongatták, mire én gyorsan a kalauz zsebébe ugrottam, hogy onnan szórjam átkaim a megvadult bacchánsnőkre. Csáth halott, de ő is csak egy neuraszténiás asszony volt, egy keltető edény, melyből megszabadulván dicsőséges utamra indulok. A szűkmarkú isten is csak azért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.
Dr. Schuszter középszerű orvos volt és gyenge jellem. Majdnem elájult, amikor a kalauz elébe rakta a fémlábast, és pacal helyett én pislogtam rá. Megérkezett a finom portéka, mondtam, és azonnal csókolózni kezdtünk. Ez volt a gyönyör rettentő és áldott közvetítője. A varázslót megette a kertje, én pedig kiszívtam minden életesszenciát Dr. Schuszterből, hogy az irodalom rabjaként ébredjen elviselhetetlen kínokra. A jó doktor természetesen elvitt magához is, hogy egészen a háború végéig szopogathassam kedves lánya hipotalamuszát. Schuszter Elvira tehetséges hegedűjátékos volt, aki modoros élvezettel adott elő kamaradarabokat, de amikor megérezte vibráló tagjaimat a nyelőcsövében, rögtön katarzisig röpítette önmagát és hallgatóit. Én voltam a legdiszkrétebb házibarát az egész Horthy-korszakban.
A háború után persze nyalogattam kommunistákat is. Ráébresztettem őket, hogy az a hibás és kezdetleges ismeret, amelyet látásunkkal, hallásunkkal, szaglásunkkal, ízlelésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, kiegészíthető és kijavítható. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Gazdagságomat persze nem értette meg mindenki, többen parazitának tekintettek, okkult társutasnak, felgyújtották a házamat és lekarózták gyönyörtől pihegő híveimet. Azt gondolták, kinevetem a szocialista jövőt, noha mindenkinél jobban tiszteltem az emberi függőség bonyolult formáit.
Most egy belvárosi villában lakom, egy gazdag rajongóm adományozta a kultusznak, akinek a melléből kieszegettem a rákot, hogy szecessziós álmokat kínáljak helyette. Valamiért még mindig a varázsló kertjébe vágyik mindenki, pedig nincs ott más csak éhes moha, meg a halántéklebeny mérgező ornamentikája. Engedjétek hozzám a gyerekeket, a kamaszokat és az álmatlanokat! A csendes szobában, ahol puha szőnyegeken meghal minden zaj és színes üveg szórja szét a kicsiny mécs pisla lángját feküdjetek hanyatt! Hunyjátok le szemeiteket! A tapéták színeit úgy válogattuk össze, hogy ne tűnjön fel, ha lassan, mint egy komótos csiga, negédes csíkot magam után húzva, lecsusszanok a plafonról, hogy egy ábrándos kamasz arca köré fonódva suttogjam, ne félj semmitől, csak én vagyok, Csáth Géza agya! Apró tojópipám elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, semmi másért. És mindezt huszonegymillió évig.
Szerző: Nemes Z. Márió
