Idén némiképp megtörni látszott a skandináv lendület, az északiak azonban még mindig viszonylag jól tartják magukat – a bűnügyi sztorik terén volt némi próbálkozás itthon is, a legmeggyőzőbbnek azonban még mindig a klasszikusok bizonyultak. Volt, aki friss fordítással, más friss kötettel követelte magának az olvasók figyelmét, és akadt olyan is, aki álnév mögé bújva ostromolta az eladási listákat – felemás eredménnyel.
James Ellroy: Fehér jazzJames Ellroy egyik legkiforrottabb, legegyedibb hangú regényeként emlegetik az L. A. Quartet tetralógia befejező darabját. Mi ezt gondoltuk róla: „Ellroy irtózatos lendülettel visz végig a történeten, jó érzékkel számos ponton kisebb gyújtóbombákat elhelyezve, hogy a végén óriási kataklizmaként mind egyszerre robbanjon. Stílusa mostanra annyira elkopott, hogy minden szépírói eszközt nélkülöz, nincsenek leírások, hangulatképek, viszont a dialógusok újfent bombajók. (…) Az egész az automatikus írásra emlékeztet, Klein minden egyes gondolatát megismerjük, és mondanom sem kell, Klein agyában lenni baromi zavarba ejtő. A könyv ettől eleinte kicsit nehéz olvasmány, a lendület miatt észrevétlenül át lehet siklani bizonyos részeken, de idővel rááll az ember a ritmusra. Ráadásul a szokásos delíriumos hangulatot Ellroy újfent az 50-es évek Amerikájának atmoszférájával, zeneiségével sűríti. És a háttérben hol halkan duruzsol, hol fülsüketítően sikít a bebop jazz.”
Elmore Leonard: Váltságdíj fejében
Raylan Givens ismét kénytelen felvenni a kesztyűt, hogy leszámoljon néhány mindenre elszánt bűnözővel. A Leonard korábbi nagy sikerű regényeiből és A törvény embere című, világszerte népszerű tévésorozatból ismert rendőrbíró ezúttal egy szövevényes emberrablási ügy sűrűjében találja magát. „Leonard a tőle megszokott rövid, szikár jelenetekben villantja fel a félresikerült túszejtés és az eltűnt személy utáni nyomozás egymásba gabalyodó szálait, mintha csak egy film feszes párhuzamos montázsa peregne a szemünk előtt. A könyv savát-borsát azonban nem a cselekményvezetés, inkább a sodró lendületű párbeszédek adják. A Váltságdíj fejében jól példázza, hogy miért is kiáltották ki Leonardot az életszerű dialógusok nagymesterének, és hogy Tarantino sem véletlenül tisztelgett előtte a Jackie Brownnal, hiszen összes filmjéből kihallható, hogy tőle vette a legfontosabb nyelvleckéket a saját parttalan pofázásaihoz” – írtuk róla kritikánkban.
Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
Az ügyészből lett író 1987-es bírósági krimije indította el azt a jókora divathullámot, melyet többek közt John Grisham is olyan kitartóan lovagol mind a mai napig. Utóbbi nevét persze mindenki ismeri, Turow-ét viszont aligha. Pedig, noha Grisham könyvei általában szórakoztatóak és olvasmányosak, talán együttvéve sincsenek olyan jók, mint az Ártatlanságra ítélve. Utóbbiban Rusty Sabich, Kindle megye helyettes főügyésze egy nap arra eszmél, hogy a főnöke hektikus és egyre reménytelenebb újraválasztási kampánya közepette saját egykori szeretője, egyben kolléganője gyilkossági ügyében kell nyomoznia. A dolog kényes természetű: az afférról a feleségén kívül, akivel erre majdnem ráment a házasságuk, senki nem tud (még), a kutakodásba pedig a politika is bekavar. De lesz még rosszabb, Rusty nyomozóból vádlottá válik, még főnöke is ellene fordul, és bíróságon kénytelen védekezni. (Olvass bele a könyvbe! Kritikánkat itt, interjúnkat a szerzővel pedig itt olvashatod!)
A skandináv vonalat viszi tovább Arne Dahl eredetileg 1999-ben, magyarul azonban idén tavasszal megjelent Misterioso című regénye. Ebben Paul Hjelmet, ahelyett, hogy egy merész és vitatható akció után kirúgnák a stockholmi rendőrségtől, legnagyobb meglepetésére egy frissiben létrehozott nyomozócsoporthoz delegálják. Az elitegység tagjainak lényegében egyetlen, ám igencsak összetett feladatot kell megoldaniuk: el kell kapniuk azt a titokzatos sorozatgyilkost, aki a svéd pénzügyi elit tagjaira utazik. Az éjszaka leple alatt beoson a lakásukba, majd két golyót röpít az áldozatok fejébe, miközben Thelonius Monk Misteriosóját hallgatja. Arne Dahl a Könyvesblognak adott interjújában azt mondta, nagyon élvezte, ahogy életre kelthette a nyomozócsoport tagjait: „tudtam, hogy még egy évtizedig együtt kell élnem velük, ezért a magam számára kellett érdekessé tennem őket. Összetett személyiségeknek kellett lenniük, nem a hagyományos, kissé felszínes krimihősöknek. Olyan kis és nagy titkokkal kellett rendelkezniük, melyeket fel lehet fedni, tovább lehet vinni az egymást követő könyvekben. Olyan „normális embereknek” kellett lenniük, akik komoly megpróbáltatásokon mennek keresztül, és főként olyanoknak, akik együtt tudnak dolgozni egymással. Amiket én írok, azok tényleg kollektív regények. És hogy kedvencem van-e? Nos, ez az egész csapat a kedvencem…” A kötethez készült egy könyvtrailer, egy részt pedig itt olvashattok el belőle.
Richard Stark: Mindent vagy mindent
„Parker, a 20. századi amerikai krimiirodalom egyik legjelentősebb és legnagyszerűbb karaktere, a tipikus antihősök mögött ólálkodó egyetemes hazugság leleplezése. Azé a hazugságé, ami az élet sötétebb és izgalmasabb oldalát ígérve prezentál nekünk egy korántsem feddhetetlen hőst, keményet, meg nem alkuvót, világot leszarót, csakis saját magáért síkra szállót, sőt, akár gyilkost és amorálist. Egészen a mű fordulópontjáig, amikor kiderül, hogy a kérges felszín alatt mégiscsak aranyszív lakozik. Amikor az antihős, noha elvileg nem érdekli senki és semmi, mégis azt teszi, ami helyes, legyőzi a gonoszt, megmenti a napot, és erkölcsi győzelmet arat (ha pedig mégsem, maga is elbukik). Sam Spade-től Snake Plisskenen át Rozsomákig. De ez egy kényelmes hazugság” – írtuk Richard Stark legendás karakteréről. A Mindent vagy mindent alapján készült Parker című filmet az év elején mutatták be a hazai mozik, a címszereplőt Jason Statham alakította.
Dashiell Hammett: A tizedik nyom
Kicsinyes és pökhendi gyilkosok, féltékeny és agyafúrt nők, piti ékszerrablók, könyörtelen házasságszédelgők – mind azt hitték, hogy megússzák, de nem ez történt, mert ügyükben egy kövérkés, alacsony férfi kezdett el nyomozni, a Continental Op, azaz a Kontinentális Detektívügynökség névtelen és végletekig eltökélt kopója. Február elején jelent meg A tizedik nyom, benne hét Hammett-novellával. „Az Op, ahogy A tizedik nyomból, és a kötetben szereplő többi novellából is egyértelmű, sokkal durvább, mocskosabb, árnyaltabb figura, mint például Chandler gáncstalan lovagja, a későbbi születésű Philip Marlowe. Ő az ideális krimihős, aki rendíthetetlen erkölcsi tartással áll a legnagyobb fertő közepette is, és minden áron eltakarítja azt, még ha úgy meg is viseli a dolog, hogy piával kell öblögetnie az élményt. Az Op azonban maga is része a fertőnek, manipulálja, és felhasználja azt, nem fél ugyanazokkal az eszközökkel élni, mint ellenségei. Cinikus, romlott, szabályokon taposó, és főleg: közönyös és totálisan érzelemmentes. A novellák visszatérő motívuma, hogy az Op nem szeretne olyan kiüresedett lenni, mint főnöke, az „Öreg”, de ehhez persze már rég késő” – írtuk a kötetről megjelent kritikánkban. A címadó novellát ide kattintva elolvashatjátok!
John le Carré: Törékeny igazság
Az Agave idén két le Carré-kötettel is kijött: az ötvenedik évfordulóra egyrészt kiadták A kém, aki bejött a hidegrőlt (kritika és részlet), másrészt viszonylag gyorsan kiadták az író legújabb, sorrendben immáron 23. regényét (trailer és részlet). „Már megszokott, kényelmetlen realizmusával és illúziómentességével le Carré a kémkedés egy olyan világát festi meg, amiből már nem csak a humanizmus és a moralitás hiányzik, de a hazaszeretet is. Lehet visszasírni azokat az időket, amikben mindaz, amiért az embert elárulták és feláldozták, legalább jelentett valamit, képviselt valamiféle értéket. Most már maga a cél, a küldetés, az eszme is csak egy nagy hazugság, minden csak egy fedősztori a pénztermeléshez. Le Carrétól sosem állt távol a cinizmus, de a Törékeny igazsággal egészen új lendülettel ugrik bele fejest: az idős diplomata, aki még a hazugságok felfedezése után is hisz a rendszer működésében, szemtől szembe akar megharcolni az igazságért – a régi motorosok becsületességével és tántoríthatatlanságával (valójában: döbbenetes, az új közeg szabályait nem értő naivitásával) egyenesen bemegy a külügyminisztériumba, és lerakja az asztalra a bizonyítékot. Még csak nem is egy sötét sikátorban végzi. Ügyvédek és tisztviselők tépik szanaszét szavakkal és paragrafusokkal” – írtuk a friss kötetről.
Robert Galbraith: The Cuckoo’s Calling
Kétségtelenül az idei év egyik legnagyobb könyves szenzációja volt, amikor kiderült, hogy Robert Galbraith álnéven krimit írt a Harry Potter-sorozat szerzője, J. K. Rowling. A The Cuckoo’s Calling elég jó kritikákat kapott, az eladási adatok azonban szerények voltak egészen a leleplezésig, utána viszont rögtön a bestseller-listák élére ugrott a kötet. A sztori szerint egy Cormoran Strike nevű detektív vizsgálódik egy szupermodell öngyilkosságának ügyében. A nyomozó Afganisztánban veszítette el a lábát, azóta magánmegbízásokat vállal, ám az ügyfelek helyett csak a hitelezők jelentkeznek. Ráadásul a barátnője is elhagyta, ezért kénytelen az irodájába költözni. Az pechszériát egy John Bristow nevű férfi töri meg, aki arra kéri, nyomozza ki testvére, a legendás szupermodell, Lula Landry (a barátainak csak Cuckoo, Kakukk) halálát. A rendőrség szerint öngyilkosság történt, ő azonban gyilkosságra gyanakszik. A kötet a tervek szerint jövőre jelenik meg magyarul.
