Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
Agave Könyvek, 2013, 512 oldal, 3280HUF
A
„Műfajteremtő”, áll az itthon újrakiadott Ártatlanságra ítélve fülszövegén, és bár ez kapásból erős túlzás, az tény, hogy Scott Turow, ügyészből lett író (majd pedig ügyvéd) 1987-es bírósági krimije indította el azt a jókora divathullámot, amit többek közt John Grisham is olyan kitartóan lovagol mind a mai napig. Utóbbi nevét persze mindenki ismeri, Turow-ét viszont aligha. Pedig, noha Grisham könyvei általában szórakoztatóak és olvasmányosak, talán együttvéve sincsenek olyan jók, mint az Ártatlanságra ítélve.
Nem akarom Grishamon verni a port, mert egyáltalán nem érdemel ilyen bánásmódot, de pechjére tényleg annyira híres, annyira megkerülhetetlen alakja a műfajnak, hogy Turow stílusát a legkönnyebben hozzá viszonyítva lehet belőni az érdeklődőnek. A kettejük közti lényegi különbség pedig nem őt tünteti fel jobb fényben. Grishamnél többnyire minden egyértelmű, minden fekete és fehér, jók és rosszak határozottan elkülönülnek (ezt tipikusan megfejeli egy Dávid és Góliát felállással is), és ez még az olyan műveire is igaz, amelyeknek kiindulási pontja látszólag egy nagy morális kérdőjel (mint első regényében). Turow-nál ellenben a karakterek komplikáltak, az események erkölcsileg nehezen meghatározhatók, minden és mindenki az absztrakt jó és rossz közti végtelen szürkezónában szóródik. Ettől olyan életszagú az egész.
Kapcsolódó anyagok:
Scott Turow-val készült interjúnkat itt olvashatod
A regénybe itt tudsz beleolvasni
Rusty Sabich, Kindle megye helyettes főügyésze egy nap arra eszmél, hogy a főnöke hektikus és egyre reménytelenebb újraválasztási kampánya közepette saját egykori szeretője, egyben kolléganője gyilkossági ügyében kell nyomoznia. A dolog kényes természetű: az afférról a feleségén kívül, akivel erre majdnem ráment a házasságuk, senki nem tud (még), a kutakodásba pedig a politika is bekavar. De lesz még rosszabb, Rusty nyomozóból vádlottá válik, még főnöke is ellene fordul, és bíróságon kénytelen védekezni.
Apróság, de sokat elárul Turow mindenre kiterjedő alaposságáról, következetességéről, hogy a könyv a történet időbeli folyását érzékeltetve három részre tagolódik, az első a Tavasz (gyilkosság, nyomozás, az ügy „kivirágzik”), a második a Nyár (az ügy tárgyalásra kerül, eldől a karakterek sorsa), a harmadik az Ősz címet kapta (az ügy utóélete, pontosabban, annak csak a kezdete). A sztori vázát a gyilkossági ügy alkotja, Turow annak rejtélyeivel, fordulataival viszi előre a cselekményt, méghozzá rendkívül ravasz módon. Jó pár oldalt ellapoztunk már, mire rájövünk, hogy Rusty, aki egyes szám első személyben meséli a történetet, egyszer sem vallotta magát ártatlannak az olvasó előtt. Felébred a kényelmetlen gyanú, hogy talán egy gyilkos fejében vagyunk, de hogy ne legyen egyszerű a dolgunk, az író több olyan karaktert is bedob, akik joggal kerülnek fel gyanúsítottjaink listájára
De Turow könyve sokkal, és ezt még egyszer leírom, tehát sokkal több egy whodunitnál, ugyanis a tipikus
krimivázra szépirodalmi igényességgel vonja fel a sajátos szerelmi tragédiát, a korrupciós drámát, az emberi gyarlóság meséjét és a tűpontos lélekrajzokat. A sztori előrehaladtával fokozatosan kikerekedő, mélyülő, bonyolódó, és a hatalmas korrupciós hálóban vergődve általában befeketedő karakterek, a határozott, önfejű feleségtől a manipulatív exszeretőn át (akivel Sabich kapcsolata flashbackekben elevenedik meg) az elegáns, pedáns és feddhetetlen ügyvédig, szenzációsak, háttereik valóságosnak, nézeteik, motivációik logikusnak hatnak, konfliktusaik életszerűek. Minden tele van azokkal a történetmesélésben felbecsülhetetlen értékű nüanszokkal, amiket Turow nyilván saját jogi (illetve, szimplán emberi) tapasztalatainak köszönhetően tudott belevinni a könyvbe.
Az Ártatlanságra ítélve a részletesen és érdekesen elmesélt bírósági procedúra felszíne alatt a bűnbeesés története. Rusty félrelépésének jogi, erkölcsi, lelki, pszichológiai következményei végeláthatatlanul gyűrűznek, a könyvnek legalább akkora tétje az, hogy túl tud-e lépni a meggyilkolt nővel kapcsolatos megszállottságán, mint az, hogy ártatlansága bizonyítást nyer-e az esküdtszék és az olvasó előtt. Nincs könnyű dolga: az áldozat, Carolyn, az egész amerikai krimiirodalom egyik legemlékezetesebb femme fatale-ja, annak ellenére, hogy már a regény kezdete előtt halott. Mert, ahogy fogynak az oldalak, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy minden problémának, legyen az magánéleti, igazságszolgáltatási vagy bármilyen más, ez a férfifejcsavaró, törtető perszóna a szülőanyja, mindenbe és mindenkibe belevájta a karmait, és ennek nyomai többeken örökre megmaradnak majd. Ez lesz a Tél. Az Ártatlanságra ítélve képzeletbeli negyedik felvonása, az ügynek a benne szereplők haláláig, de talán még azon is túl tartó utóélete. És ez a tél kemény lesz és jéghideg.
A könyvből 1990-ben Alan J. Pakula azonos címmel forgatott igen sikeres filmet, Harrison Ford főszereplésével. Tipikus középszerű adaptációról van szó, ami szolgaian leköveti az eredeti cselekményét, de a lenyűgöző teljesítményt nyújtó színészgárda ellenére (Ford élete egyik legjobb alakítását hozza, de még a kevésbé jelentős mellékszereplők is mind kiválóak) szinte semmit nem tud átmenteni az új médiumba az említett nüanszokból. A karakterek egyszerűsödnek (Rusty feleségét teljesen kilúgozták, ahogy a vád képviselőit is), a pszichológiai vonal elsikkad, a fojtogatóan korrupt közeg enyhül. Amit fentebb írtam, hogy a könyv sokkal több egy whodunitnál, a filmre már nem áll – a kétségkívül hatásos zárójelenet ellenére pont a szív és a méregfogak hiányoznak belőle. Persze, úgy fair, ha megjegyzem, hogy a regény átkozottul nehéz alapanyag, de ennek tudata még nem fogja segíteni a film élvezetét.
