Richard Stark: Mindent vagy mindent

Sorozat Könyvek Kiadó, 2013, 307 oldal, 2800 HUF

A szikár, tántoríthatatlan, jéghideg és amorális megélhetési bűnözőt, Parkert, már sokszor próbálták filmre adaptálni. Többek közt Lee Marvin, Robert Duvall, Peter Coyote és Mel Gibson is belebújt a bőrébe, bár egyiküket sem hívták Parkernek - amíg élt, a regénysorozat szerzője, Richard Stark (Donald E. Westlake egyik álneve) nem engedte, hogy a filmesek a nevet is használják a karakterhez. Stark azonban2008-ban elhunyt, úgyhogy Jason Statham az első, aki ténylegesen Parkerként állhat bosszút azokon a társain, akik egy meló után átverték, és kevés híján megölték. Az alkotók úgy megörültek, hogy használhatják a nevet, hogy magának a filmnek is nemes egyszerűséggel a Parker címet adták (csütörtök óta vetítik a magyar mozik). Az adaptációból ettől függetlenül kihúzták a könyvek minden méregfogát, és az eredmény egy tipikus Jason Statham-akciófilm lett, amiben nyomokban is alig fedezhetők fel Stark könyveinek markáns, bravúros stílusjegyei. Jobban jártok, ha elolvassátok az eredetit: a film a 19. Parker könyv, a Flahsfire alapján készült, ami most jelent meg magyarul Mindent vagy mindent címen. Erről nemsokára külön is írunk, de előbb még áttekintjük a karakter fél évszázados történetét.

Parker, a 20. századi amerikai krimiirodalom egyik legjelentősebb és legnagyszerűbb karaktere, a tipikus antihősök mögött ólálkodó egyetemes hazugság leleplezése. Azé a hazugságé, ami az élet sötétebb és izgalmasabb oldalát ígérve prezentál nekünk egy korántsem feddhetetlen hőst, keményet, meg nem alkuvót, világot leszarót, csakis saját magáért síkra szállót, sőt, akár gyilkost és amorálist. Egészen a mű fordulópontjáig, amikor kiderül, hogy a kérges felszín alatt mégiscsak aranyszív lakozik. Amikor az antihős, noha elvileg nem érdekli senki és semmi, mégis azt teszi, ami helyes, legyőzi a gonoszt, megmenti a napot, és erkölcsi győzelmet arat (ha pedig mégsem, maga is elbukik). Sam Spade-től Snake Plisskenen át Rozsomákig. De ez egy kényelmes hazugság. Mert az igazi antihős olyan, mint Parker: a történet végén ugyanúgy leszarja az embereket maga körül, ugyanúgy csak saját maga érdekli, mint az elején. Plissken és társai képviselik azt a világot, amit a befogadó reálisan látni akar: tudja, hogy nem tökéletes, de hinni akar benne, hogy a legnagyobb bajban és romlásban is van remény, melegség, emberség – vagyis, hogy biztonságban van. Parker azt mutatja meg, milyen a világ valójában: van benne nagy baj és romlás. És nem vagy biztonságban. És pont.

Donald E. Westlake 1962-ben írta meg a The Hunter című regényét (Richard Stark álnéven), amiben egy hivatásos, Parker nevű bűnözőt egy rablás után átvernek, és csaknem megölnek a társai – köztük a felesége. Miután felépül, a férfi az árulók nyomába ered, hogy visszaszerezze a zsákmány őt megillető részét – még akkor is, ha a szervezett alvilág félelmetesen nagy és hatékony gépezetén keresztül kell utat vágnia magának. A sztori végén a főhős eredetileg meghalt volna, de a kiadó meglátott valamit a karakterben, és rávette Westlake-et, hogy tartsa életben, és írjon vele folytatásokat. Szerencsére így tett, és a következő évtizedekben további 23 Parker-regény jelent meg, amikben a főhős általában egy-egy rablást tervezett meg, és hajtott végre hozzá hasonlóan profi társaival – majd pedig a természetesen félresikerült munka következményeit igyekezett kordában tartani. Westlake élete végéig írta a Parker-könyveket (bár volt egy 23 éves kihagyás ’74 és ’97 közt), az utolsó, a Dirty Money csak bő fél évvel 2008-as halála előtt jelent meg. Itthon az Intercom adta ki az első részt Visszavágó címen, 1999-ben (a belőle készült Mel Gibson-film apropóján), pár éve pedig az Agave próbálkozott megnyerni a magyar olvasókat a sorozatnak a harmadik (The Outfit – Parker és a szindikátus) és az ötödik (The Score – Parker és a szajré) rész egy kötetbe gyűjtésével – a folytatás elmaradásából ítélve, sajnos nem túl nagy sikerrel.

Szóval, Parker az igazi antihős, az igazi magányos farkas, aki tényleg sosem alkuszik meg, és soha nem kacsint ki az olvasóra, hogy azt mondja: látod, azért nem vagyok TELJESEN rossz. Nem mintha a „jó” és „rossz” szavaknak Westlake sorozatában lenne bármiféle keresnivalójuk. Parker nem hős, nem gonosz, hanem szakember: profi abban, amit csinál, ezzel tisztában is van, és egy bizonyos fokig büszke is rá (bizonyos fokig, mert a büszkeség érzelem, és abból neki nem sok van). Az élet éppenséggel úgy hozta, hogy a szakmája nem könyvelés, cipőpucolás vagy hírolvasás, hanem rablás, de ez számára irreleváns. Parker végletekig metodikus, hideg, számító, ha dolgozik, nem érdekli senki és semmi, ami nem a munkájával kapcsolatos – és ha nem dolgozik, akkor sem különösebben. Egy szociopata, persze, de nem arról van szó, hogy nem tud emberi viszonyt kialakítani másokkal, hanem arról, hogy egyáltalán nem is akar. Minden közömbös a számára: az a fajta „hős”, aki egy tűzharcban nem kapja maga elé élő túszként az útjába kerülő ártatlan embert – de nem is löki ki a tűzvonalból. Ha bekap egy-két golyót, azok miatt neki már legalább nem kell aggódnia.


Parker világában minden a funkcionalitásról szól, életmódja egyszerű: évente levezényel 2-3 „balhét”, azokból kényelmesen él, amíg tud, és ha elkezd fogyni a pénze, akkor új munka után néz. Kényszerűségből kapcsolatot tart azzal a több tucatnyi egyéb profi rablóval, akikkel időről-időre együtt dolgozik, de barátságról szó sincs. Ha társai fecsegnek, viccelődnek, az bosszantja. (Parker sosem viccelődik, nincsenek beszólásai, cinikus megjegyzései: még egy kényelmes azonosulási pont, amit Westlake megtagad az olvasótól). Mint a főállásban színpadi színész, nagydumás, sármőr Grofield (ő kapott négy saját, spin-off regényt is), akit Parker tisztel, mint szakmabelit, és bízik benne, ha munkáról van szó, de irritálja, ha hallgatnia kell őt. És amikor a The Handle végén, egy újabb félresikerült rablás során megmenti az életét, ellátja a sebeit, és csak akkor hagyja magára (a balhéból az őt megillető részesedéssel együtt), amikor már biztos benne, hogy felépül, nem hogy nem tart igényt Grofield köszönetére, hanem őszintén nem érti, hogy miért mond neki köszönetet egyáltalán, sőt, gyengeségnek tartja. Együtt dolgoztak, természetes, hogy segít neki. Egyszerű, rideg szakmai kötelesség, nem több. Funkcionalitás. Akár a gyilkosság. Parkernek nincs semmi problémája azzal, ha meg kell ölnie valakit, legfeljebb az tartja vissza, hogy ez esetben a törvény nagyobb erőkkel ered a nyomába. De arról sincs szó, hogy élvezné a gyilkolást – az egyszerűen szükséges. Nem szükséges „rossz”, csak simán szükséges.

A másik nemmel való kapcsolata is a munkának van alárendelve. Egy rablás tervezési fázisában kvázi impotenssé válik: egyáltalán nem érdeklik a nők, rájuk sem néz, nincs olyan szituáció, amiben izgalomba tudnák hozni. De amikor az aktuális balhénak vége, hatalmasra dagadt libidóval indul vadászni, hogy bepótolja a lemaradást. Akár egy gép – annak megfelelően működik, hogy hogyan állítják be. A 9. könyvtől (The Rare Coin Score) Parker mellett folyamatosan ott egy barátnő, Claire, aki tudja, hogy miből él, de nem akar szerepet játszani benne. Szerelmi szálat csempészni egy olyan sorozatba, aminek főhőse hideg, száraz, érzéketlen és amorális, trükkös dolog, de Westlake bravúrosan oldja meg: felejthetetlen, ahogy belenézünk Parker fejébe, és olyan gyengéd gondolatokat találunk ott, hogy „he was pleased to have her to look at” vagy pleased by her existance” („kedvére való volt a jelenléte” vagy kevésbé magyarosan, de kifejezőbben: „a létezése”). És mindezek ellenére ott vagyunk vele, amikor rabol, amikor öl, amikor tervez, és várjuk, akarjuk, hogy sikerrel járjon – talán mert apellál az emberi természet egy sötét oldalára, ami mindannyiunkban megvan, talán mert leszámol a műfaj népszerű illúzióival. A legtöbb író kompromisszumokra kényszerül, hogy megszerettesse a karakterét az olvasókkal – Westlake-nél az olvasó kényszerül kompromisszumokra (és végül boldogan meghozza őket), hogy ne kelljen magát kivonnia Parker izgalmas, egyedülálló bűvköre alól.



Mozis kísérletek

A karaktert évtizedeken át nem sikerült hűen átültetni más médiumokba. Az első komolyabb próbálkozás (Jean Luc Godard adaptációját ne soroljuk ide) John Boorman 1967-és Point Blankjéhez kötődik, amiben Lee Marvin alakította a Walker nevű főhőst. John Flynn The Outfitjében, Ringo Lam Full Contactjában és Brian Helgeland Visszavágójában (és a sor ezzel még nem teljes) Robert Duvall, Chow Yun-fat és Mel Gibson a Hong Kong-i és hollywoodi filmgyártás igényei szerint játszottak, és nem túl meglepő módon, Jason Statham is beállt ebbe a sorba. 2009-ig kellett várni, hogy elkészüljön az első tökéletes The Hunter adaptáció - és nem a szélesvászonra. Darwyn Cooke képregényíró és –rajzoló egy 144 oldalas graphic novellá formálta a klasszikus történetet – Westlake látta, és olyannyira tetszett neki, hogy maga is rábólintott, bár a mű kiadását sajnos már nem élhette meg.

Cooke szenzációs rajzoló, vizuális szempontból az egyik legtehetségesebb történetmesélő a mai amerikai képregényiparban. Íróként (saját bevallása szerint is) kevésbé rátermett – jellemzően azok a művei a legnagyszerűbbek, amikből „csak” rajzolóként veszi ki a részét. De ami a The Hunter szempontjából a legfontosabb, hogy megvan benne az alázat: nem változtat valamin, amit valaki más már gyönyörűen megírt előtte. Graphic novelje tökéletesen illeszkedik a Parker-sorozat szellemiségébe: amilyen metodikus és precíz a karakter, olyan metodikus és precíz Westlake prózája, és olyan metodikus és precíz Cooke adaptációja is. Tökéletesen leköveti a sztorit, jelenetről-jelenetre, a könyv leírásait, dialógusait szó szerint veszi át, a cselekményt is meghagyja a ’60-as években, „csak” annyit csinál, hogy lefordítja a könyvet a képregény strukturális, grafikai nyelvére – egy nyelvre, amin kevesen beszélnek nála jobban.

A kiadó és Cooke 2008-ban arról győzködte Westlake-et, hogy a regényen túl nem a film, hanem a graphic novel a Parker-könyvek számára ideális médium – és igazuk volt. Westlake szenzációsan tömör és frappáns leírásait (Parker sokszor kihangsúlyozott nagy, erős lapátkezeit, hatalmas, tiszteletet parancsoló termetét, és az efféle kis verbális remekműveket: „his clothes fit him like an impatient compromise with society”) képtelenség mozgóképen átadni, de a rajzolt látványvilágot egy tehetséges művész el tudja helyezni a stilizált noiros realizmus és a némileg eltúlzott arányokat használó, leheletfinoman „rajzfilmes” vonások keresztmetszetében. Parker Cooke lapjain olyan meggyőzően kel életre, mint – filmsztárok ide vagy oda – korábban soha. Kemény, szikár, nagydarab, nem akarsz az útjában állni. Van valami a szemében, nem őrület, nem gyilkosság, nem brutalitás, hanem elszántság, hidegség, és precízen kordában tartott vadság. De nem csak a karakterek, az egész képi világ roppant sajátos: a fekete és fehér mellett Cooke csupán a kontrasztokat hidegen, barátságtalanul árnyaló zöldeskéket használta, aláhúzva azt a statikus emocionális állapotot, amit az olvasó Parker érzelemmentes karakterén keresztül megtapasztal.

A The Hunter után egy évvel Cooke a harmadik könyvet, a The Outfitet adaptálta (a köztes kötet, a The Man with the Getaway Face, amiben a főszereplő átoperáltatja az arcát, hogy az alvilági szindikátus, amit magára haragított, ne találjon rá, pároldalas, leegyszerűsített cselekményű képregénynovellaként jelent meg, először külön füzetben, majd pedig flashbackként bedolgozva a graphic novelbe), tavaly pedig a The Score-t. (Vagyis eddig azokat a könyveket adaptálta hiánytalanul képregénnyé, amik itthon is megjelentek.) Utóbbi a teljes sorozat egyik legjobb darabja – Parker és társai egy egész kisvárost rabolnak ki benne. Szenzációs sztori, mesteri struktúra (ahogy a nézőpontok változnak, és addig hideg, megbízható profiknak tűnt emberekről kiderül, hogy személyes bosszú, vagy egyszerűen a gyilkolási vágy hajtja őket), tökéletes karakterrajzok, nagyszerű fordulatok, és az utánozhatatlan Westlake-atmoszféra legjava, ezúttal fekete, fehér és sárga színekben. Az első két graphic novel azóta megjelent együtt egy díszkiadásban (The Martini Edition), ami a hetedik, The Seventh című könyv képregénynovella-adaptációját is tartalmazza. Mindez eddig négy Eisner-díjat, és számtalan elismerést ért. Cooke eredetileg négy teljes graphic novelt tervezett, de tavaly bejelentette, hogy nem valószínű, hogy valaha is leáll a Parker-adaptációkkal. Helyes. Westlake szavainál és az ő rajzainál jobb kombinációt nehéz elképzelni, ha krimiről van szó. A filmipar meg egyen kefét: Parkert olvasni kell.