Arne Dahl: Misterioso
Scolar Kiadó, 432 oldal, 2013, 2508 HUF
Fotó: Sara Arnald
Vállalva a túlzás kockázatát, azt kell mondanom, hogy a zene az, ami miatt ezt az életet érdemes élni. Ugyanakkor nem tudok zenét hallgatni, miközben írok, mert túlságosan magával ragadna. Olyan lenne, mintha regényírás közben egy másik regényt olvasnék – nyilatkozta a Könyvesblognak írásban adott interjújában Arne Dahl, akinek Misterioso című krimije a napokban jelent meg magyarul. A regényben kulcsszerepet játszik a zene, de nem csak erről mesélt nekünk a svéd sikerszerző, hanem arról is, hogy milyennek találta könyve filmváltozatát, mit gondol az Olaf Palme-gyilkosságról, és hogy melyik krimiíró volt rá a legnagyobb hatással.
A Misterioso volt az első olyan regénye, melyet Arne Dahl név alatt írt. Mi vette rá, hogy nevet váltson?
Más típusú könyveket írtam, mielőtt a kilencvenes évek második felében a krimiírás felé fordultam volna. Tudományos munkát végeztem, verseket írtam, és azt hittem, hogy a krimivel való próbálkozásaimat nem vennék komolyan, ha a valódi nevemet használnám. Újjá kellett születnem, és létre kellett hoznom egy második, egy párhuzamos életet. És sikerült is titokban tartanom öt év és öt könyv erejéig.
A regény cselekménye a kilencvenes évek elején játszódik, ami Kelet-Európában nagyon mozgalmas időszak volt, de önnek svéd szerzőként miért pont erre a korszakra esett a választása?
Mivel az addig jobbára elszigetelt Svédországra is komoly hatással volt, ami Kelet-Európában történt. Új módon csatlakoztunk Európához, és nem tehettünk többé úgy, mintha kívülállók lennénk. Amikor a Fal leomlott, akkor a mi saját kis buborékunk kipukkant, és rá kellett jönnünk, hogy nem is voltunk olyan különlegesek, és hogy Svédország is csak egy kis ország a nagy és változó kontinensen. Nagyjából ugyanazokkal a problémákkal.
Kritikánk a könyvről
Paul Hjelmet, ahelyett, hogy egy merész és vitatható akció után kirúgnák a stockholmi rendőrségtől, legnagyobb meglepetésére egy frissiben létrehozott nyomozócsoporthoz delegálják. Az elitegység tagjainak lényegében egyetlen, ám igencsak összetett feladatot kell megoldaniuk: el kell kapniuk azt a titokzatos sorozatgyilkost, aki a svéd pénzügyi elit tagjaira utazik. Az éjszaka leple alatt beoson a lakásukba, majd két golyót röpít az áldozatok fejébe, miközben Thelonius Monk Misteriosóját hallgatja.
A szálak százfelé futnak, Hjelm és társai pedig (köztük a számítógépguru Chavez, az egykori testépítő Nyberg, vagy Hultin, a stockholmi rendőrség veteráncsapatának marcona hátvédje, „aki lefejelte Chavez apját”) szó szerint versenyt futnak az idővel, hiszen a gyilkos módszeresen teszi el láb alól áldozatait. Van-e kapcsolat az áldozatok között, milyen szerepet játszhat a gyilkosságsorozatban az országba beszivárgó orosz maffia, és mi a jelentősége Thelonius Monk örökké felcsendülő mesterművének? És miközben a nyomozók ezekre a kérdésekre keresik a választ, a gyilkos után loholó Paul Hjelmnek ráadásként még saját, atomjaira hullott magánéletét is össze kell kaparnia.
Feszes, izgalmas regény lett a Misterioso, amely ugyanakkor a skandináv regényeknél megszokott módon, szinte kötelességszerűen váj bele a társadalom testét borító sebekbe, legyen szó akár az orosz maffia kilencvenes évekbeli előretöréséről vagy az idegengyűlöletről. A legmarkánsabban azonban talán mégis az a bizonytalanság van jelen a történetben, amelyet jó húsz évvel ezelőtt a kelet-európai nagy változások okoztak az egész kontinensen („Minden megváltozott, és mi lemaradtunk a kanyarban, Paul.”), és amely Svédországban talán már a Palme-gyilkossággal kezdetét vette.
Az erőteljes társadalomkritika és a már-már obligát magánéleti válság mellett ugyanakkor, ami a Misteriosót mégis kiemelheti a sokszor homogén skandináv krimifolyamból, az egyrészt a zenei szál, amely át- meg átszövi az egész szövegtestet, másrészt az a sokszereplős nyomozócsapat, amellyel Dahl kicsit háttérbe szorítja a magányos farkasként dolgozó detektív alakját, és amelynek tagjai révén mindig újat és újat csavarhat a cselekmény menetén.
A regényben egy speciális egységet, egy elitcsoportot hoznak létre, amely egy sorozatgyilkosság szálait próbálja felgöngyölíteni. A tagok mindegyike nagyon erős egóval rendelkezik, ugyanakkor mindegyiküknek akad rejtegetnivalója is. Miközben a könyvet olvastam, az volt a benyomásom, hogy íróként nagyon élvezhette a karakterek megformálását. Van esetleg kedvence közülük?
Tényleg nagyon élveztem, ahogy életre kelthettem őket, és tudtam, hogy még egy évtizedig együtt kell élnem velük, ezért a magam számára kellett érdekessé tennem őket. Összetett személyiségeknek kellett lenniük, nem a hagyományos, kissé felszínes krimihősöknek. Olyan kis és nagy titkokkal kellett rendelkezniük, melyeket fel lehet fedni, tovább lehet vinni az egymást követő könyvekben. Olyan „normális embereknek” kellett lenniük, akik komoly megpróbáltatásokon mennek keresztül, és főként olyanoknak, akik együtt tudnak dolgozni egymással. Amiket én írok, azok tényleg kollektív regények. És hogy kedvencem van-e? Nos, ez az egész csapat a kedvencem…
Olof Palme meggyilkolása többször is szóba kerül a regényben. Még mindig ennyire foglalkoztatja az embereket Svédországban a merénylet? Reménykednek esetleg még abban, hogy egy nap kiderül, ki vagy milyen motiváció húzódott meg a gyilkosság hátterében?
Még mindig téma, de generációk jönnek-mennek, és realitás nem sok maradt ebből az ügyből, inkább csak ideálok. Ilyenformán fontos még mindig, hiszen Svédországot szimbolizálja, amely a nemzetközi közösséghez csatlakozott, miután sok évig megpróbált kívülálló maradni. Olof Palme meggyilkolásával az idő utolért minket. Többé már nem lehettünk olyan naivak, hogy azt gondoljuk, a miniszterelnök védelem nélkül sétálgathat az utcán pénteken késő este. Az a lövés a világgal kapcsolatos naivitásunkat ölte meg.
Idegengyűlölet, illegális bevándorlás, szervezett bűnözés – a regény egy sor valóban súlyos társadalmi problémát érint. Ezek mennyire vannak most jelen a svéd hétköznapokban? Vagy inkább egyfajta szükségszerűség (netán olvasói elvárás), hogy a krimik a társadalom sötét zugaiba is bepillantást engedjenek?
Igaza van abban, hogy létezik egyfajta igény a krimiíróval (különösen a svéddel) szemben, hogy a társadalom legsötétebb bugyraiba is bekukkantson (melyek nem feltétlenül annyira sötétek mind). De nekem fontos volt, hogy elkapjak egy kicsit a korabeli szellemiségből, a Zeitgeistből, ha úgy tetszik. A szóban forgó bűncselekmények nem minden polgár hétköznapjának a részei, hál’istennek, de jelen vannak, és egyfajta mentális változásról mesélnek nekünk. Ezt a fajta mentális változást próbálom ábrázolni a regényben.
A zene, különösképpen a dzsessz, kulcsszerepet játszik a regényben – de mit jelent önnek a zene? Írás közben például szokott zenét hallgatni?
Vállalva a túlzás kockázatát, azt kell mondanom, hogy a zene az, ami miatt ezt az életet érdemes élni. Ugyanakkor nem tudok zenét hallgatni, miközben írok, mert túlságosan magával ragadna. Olyan lenne, mintha regényírás közben egy másik regényt olvasnék. Szeretem amúgy a komplex popzenét, a dzsesszt természetesen, és a klasszikus zenét is. Egy kicsit én is játszom hangszeren, de általánosságban szólva – minden író elfuserált zenész.
A Misterioso eredetileg 1999-ben jelent meg, azóta pedig a skandináv krimi rendkívüli népszerűségre tett szert Európában és világszerte is. Mit gondol, mi változott azóta ezen a területen, és ez szerzőként mennyiben befolyásolta önt?
Az a fajta bűn, ami engem érdekel, az napjainkban egyre nemzetközibbé válik. A bűnözés természetét már tizenöt éve figyelem, és valójában ez a nagy változás – már ha a nagy bűnök érdekelnek, és nem azok a piti bűncselekmények, melyeket mondjuk egy faluban követnek el. A szervezett bűnözés és a nagy vállalatok egyre inkább hasonlítanak egymásra, és egyre inkább össze is fonódnak. A Misterioso óta szerzőként egyre nemzetközibbé váltam, és manapság európaibb jellegű krimit próbálok írni.
Ki volt egyébként az a krimiíró, aki a legnagyobb hatással volt önre?
Ó, Istenem, olyan sokan voltak! De ha komolyan arra akar kényszeríteni, hogy kiválasszak közülük egyet, akkor az John Le Carré lenne. Az intellektuális mélység és a színtiszta izgalom elegye egyszerűen lenyűgöző. De amikor elkezdtem írni, akkor közvetlenebbül a tévésorozatok hatottak rám. Az angol és amerikai sorozatok (és olyan filmek is, mint A bárányok hallgatnak vagy a Hetedik) hirtelen sokkal jobbak lettek, mint voltak korábban. És azt gondolom, hogy talán van valami moziszerű abban, ahogyan én mesélem a történeteimet.
A Misterioso az első könyve magyarul, de valójában egy sorozat első része is egyben. Miután befejezte az elsőt, teljesen egyértelmű volt, hogy jön majd a második, a harmadik kötet is?
A Misterioso mindig közel fog állni a szívemhez, mivel felnőttként ez volt az első krimim. De azóta sok minden történt. A terv, hogy tíz év alatt tíz könyvet írjak, és így ábrázoljam valahogy az évtizedet, elég korán megszületett. Úgyhogy igen, egyértelmű volt, hogy többet és többet akarok írni. És idővel jobb és jobb lettem benne. Tizennégy könyv után nem gondolom, hogy elértem volna már a csúcsot. Két vagy három könyv múlva talán.
A honlapjáról tudom, hogy jelenleg egy új sorozaton dolgozik, melyet négykötetesre tervez. Elárulna erről valamit?
Ez az a történet, ahol szembesülök annak következményeivel, amit a tízkötetes sorozatom alatt megtapasztaltam, nevezetesen, hogy a nagy bűncselekmények már nem állnak meg az országhatároknál. Amikor befejeztem a tíz kötetet, teljesen logikus gondolat volt, hogy az egész szcénát nemzetközi szintre emeljem. Lényegében végeztem a svéd bűnesetekkel, ezért a hőseim közül párat az Európai Unióhoz, az Europolhoz tettem át. Az egész sztori a nagy pénzügyi válsággal kezdődik 2008 őszén, amikor maga a komplett globális gazdaság egy óriási bűncselekményre hajazott.
A Misteriosóból 2011-ben készítettek filmet – hogy tetszett? Részt vett bármilyen formában a filmkészítésben?
Szerencsém van, hogy egy olyan filmes céggel állok kapcsolatban, amely nem veszi félvállról a könyvek komplexitását, így az Intercrime-sorozatom első öt kötetéből tíz kilencvenperces epizódot forgattak. Így mindegyik könyv – kezdve a Misteriosóval – kétszer kilencven percet kapott, ami igazán jónak számít. A film nem tudja visszaadni a Misterioso egyes finomságait, de más dolgokat hozzátesz, így összességében nagyon örülök ezeknek a filmeknek.
