A
Jonathan Franzen: Javítások, fordította: Bart IstvánEurópa Könyvkiadó, 632 oldal, 2012, 3825 HUF
Jonathan Franzen a kortárs amerikai irodalom „fenegyereke" (irritálnak az eposzi jelzők és ragadványnevek, de a fél sajtó ezt használja, és az eddigi ismereteink alapján ez igaz is rá), akit folyton Nobel-várományosnak kiáltanak ki, aki vonakodott elmenni Oprah Winfrey showjába, és utána mégis bűnbocsánatot nyert (!!!), akinek lelopták az orráról a szemüvegét és milliós váltságdíjat követeltek érte, aki különc íróhoz méltóan pikírt megjegyzéseket tesz az internetre, az amerikai társadalomra, a technikai fejlődésre, vagy ami éppen az eszébe jut. Nem szeretném ennél részletesebben bemutatni a szerzőt, egyrészt, mert már mi is írtunk róla egy remek összefoglaló portrét, másrészt ott az egész internet, például a wikipédia vonatkozó cikke. Azt azonban fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a bestseller-szépirodalom művelése és a mogorva nyilatkozgatás mellett Franzen kiváló esszéista, újságíró és fordító: kiábrándultsága éppen azért hiteles, mert nem vonul el az emberektől, hanem a pezsgő nagyvárosi és értelmiségi lét kellős közepén ül, alkot (és kritizál).
A magyar kiadók közül elsőként az Európa vállalta a szerző két legnagyobb sikerű könyvének, az Amerikára katartikus hatást gyakorolt Szabadságnak (itt írtunk róla), és az azt megelőző Javításoknak a gondozását (egy csodás borítóval megtámogatva jelentette meg a kiadó). A sorrend furcsa, mert míg a Javítások fiatal (vagy már nem is olyan fiatal) felnőttjeinek sorsa szorosan kapcsolódik a szüleikéhez, és minden tettükben és elhibázott lépésükben az ő örökségüket viszik tovább, vagy azzal vitatkoznak, addig a Szabadság-ban bemutatott család már elszakadt a nagyszülők generációjától, és a saját keze által felépített tökéletes élet mázát rombolja szét a saját kis módszereivel. Ahogy ezt már több kritika kiemelte, érdemes tehát a kiadási sorrendet megfordítani, és a 2001-es Javításokat olvasni előbb (itt lehet beleolvasni), már csak azért is, mert közel tíz év telt el a két kötet megírása között, és kilenc év alatt egy író stílusa rengeteget fejlődik, és Franzen biztosan halálra sértődne, ha megtudná, hogy mi itt megpróbáljuk felborítani a világ rendjét. Nézzék meg, milyen gyanakvó. Nem akarjuk halálra sérteni.
Én tehát a Javításokkal kezdtem, ami igen könnyed olvasmánynak tűnt a maga hatszázharminc oldalával, bár be kell vallanom, hogy annak ellenére, hogy gyorsan olvasok, sokáig tartott, mire befejeztem. Ennek a legfőbb oka Franzen karakterépítése: szemmel láthatóan nem akarja velünk megkedveltetni egyik szereplőjét sem. Írói szándékai inkább a különböző rétegeknek, korosztályoknak és az általuk képviselt problémáknak a bemutatása. Mintha egy ponton megállítaná a történelmet, kimetszene egy szép vékony szeletet a társadalomból, mikroszkóp alá fektetné, és aztán rábökne a mutatóujjával a kivetített képre: kérem szépen, ezek a szövetek betegek, mutatom: itt és itt és itt. Franzennél persze minden szövetréteg beteg: az érzelmeit és szexualitását elfojtó anya, a prűd, zsarnoki, depresszióját munkamániájába ölő apa, és gyermekeik: a látszólag mintaéletet élő, de pengeélen táncoló, hatalmi játszmákkal teli házasságban vergődő Gary, a szakács Denise, aki nem tud megállapodni, sem egy kapcsolatban, sem szexuális identitásában, de még egy állandó munkahelyen sem, és a legkisebb fiú, Chip, aki (fogalmazzunk így) nemes egyszerűséggel elcsesz mindent, ami az életét jobbá tehetné, aztán pedig kesereg a romokon.
Az öt karakter remek ürügy arra is, hogy különböző társadalmi státuszú, nézőpontú, műveltségű, bár kissé sztereotipizált mellékszereplőket vonultasson fel, akiknek a véleménye ütközik vagy éppen egyezik hőseink folyton változó, hullámzó nézeteivel (és kedélyállapotával), de akik szintén, egytől egyig utálatosak. Ez persze mit sem mond a regény minőségéről (ami kiváló), egyszerűen csak nehezebbé teszi az olvasást, mintha lenne egy, vagy akár több olyan szereplő is, akivel mély rokonságot érzünk. Egy idő után az az olvasó érzése, hogy Chip, Denise vagy éppen Enid mellett a regénynek teljes jogú főszereplői az író által bemutatni kívánt problémák, társadalmi gócpontok: az Elidegenedés, a Szabadosság, a Tehetetlenség, a Gazdasági Válság Előszele (néhol hátborzongatóan pontos előrejelzéseket ad a szöveg, aminek megírása még 9/11-et is megelőzte!), a Téboly, a Kommunikációképtelenség, és a többi kedves ismerős.
A regény hiába hosszú, a történet maga egy-két hónapnál alig ölel fel többet: a több szálon futó történet időbeli kezdete nagyjából az, amikor a család összes tagja kezdi észrevenni, hogy az édesapával valami nem stimmel, és ott zárul le, amikor Alfred fizikailag és mentálisan is összeomlik. Bár elárultam a történet végét, Franzen nem egy Agatha Christie, a fordulatok kiszámíthatóak, és az olvasó pontosan tudja, hogy hova kénytelen eljutni: a szöveg célja az, hogy együtt gondolkodjunk az íróval a bemutatott helyzeteken, a szereplők közti viszonyokon. Vannak olyan részletek, amik kifejezetten terjengősek és unalmasak, sőt még egy igazai WTF- pillanat is akad (Alfred párbeszéde a Szardarabbal), ennek ellenére a Javítások kitűnő olvasmány, ami egyszerre szórakoztató, okos, frivolan intelligens, de kíméletlenül őszinte.
A decemberre időzített romkomok alapszituációját kifigurázó utolsó jelenetekben, amikor a család minden tagja eljut a hóval befútt, szikrázó fényekkel díszített kisvárosba karácsonyozni, és az ünnepi békesség helyett egymásra oda sem figyelve próbálják óvni a saját életük gondosan aládúcolt, kiegyensúlyozott kis hazugságait, nos az annak ellenére volt szívszorítóan ismerős, hogy azon kívül, hogy ettem már McDonald's-ban, semmi közöm Amerikához. Bizonyos szempontból meg tudom tehát érteni az Európa döntését, akik a fenyőfa alá tett ajándéknak szánták a Javítások megjelenését, bár a mögöttes szándék nem teljesen világos.
Én mindenesetre letörtem az aktualitásától. Meg a családom is, akik kénytelenek voltak végignézni, ahogy olvasom.
